my hands been broken

Az igaz út olyan kötélpálya, amely nem a magasban, hanem épp a föld felett van kifeszítve. Láthatóan nem is arra rendeltetett, hogy járjunk, inkább, hogy botladozzunk rajta.

 
so Ill use my voice
 
Ill be so fcking rude

kritizálás életmód jómagam nagyvilág kapcsolatok hasznosdolgok
listábaszedve képekkelfüszerezve rendhagyóankészítve humorraltálalva

 
Words they always win
meghódítani az országutakat
kisebb területen szépnek lenni
rózsaszín ködben látni a világot
kideríteni, az éj mennyire sötét és teli iszonyattal (5/2)
megvilágosodni, mi a következő lépés
székfoglalózni az élettel
tökéletes királylánnyá válni
kiélni az alkotásvágyat
lejárni a lábam a világ legszebb városában
meglátogatni minden helyet, ahol szórakozni lehet
a nudizmus elleni harc kíséretében szórni a pénzt

teljes lista itt

 
but i know ill lose

Tudjátok, nem csere, kedvencek.

Salientia Christy Arya
 vix Charlie Daena 
Auluna violet

 

a design készítésekor segítségemre volt: Linda

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

We were born sick

Lehunyt szemmel visszanézni

és látni magad előtt elterülni a múltad minden ficánkoló percét

Előre is bocsánat, ha ez a poszt picit csapongó lesz, de annyi minden történt, amíg nem írtam, szülinap, karácsony, érettségi készülődés... Szóval felsűrűsödtek a mindennapjaim. De mindenkinek utólag is kellemes ünnepeket szeretnék kívánni!

Talán fölösleges is lenne most egy sorban összefoglalni az elmúlt heteket, szóval nem is teszem. Majd egyszer, ha eljutok odáig, elmesélem, mik történtek velem. Lehet, meglepődtök majd, de egészen kellemes élményekkel gazdagodtam.

Az évnek ezen szakaszában valahogy minden embernek szokása elmerengeni, mi is történt vele az elmúlt háromszázhatvanöt napban. Amint túlesünk a nagy karácsonyi zabáláson és ajándékozáson, feleszmélünk, hogy megint eltelt egy teljes év. És ilyenkor szeretünk megállni egy percre, és visszatekinteni az útra, amit megtettünk. Valaki egy facebookon megjelenő poszttal, valaki egy blogos bejegyzéssel, valaki pedig magában, némán igyekszik lezárni az évet.

Ez az év... iszonyú hosszú volt. Olyasfajta év, aminek a végére kifáradsz, és el sem tudod hinni, hogy egyenes háttal végigcsináltad. Átmentem rajta, ahogy az osztályom összekovácsolódik, megjártam Németországot, ahol átéltem életem legmegterhelőbb nyári hónapját, amit egy pörgős, tökéletes augusztus követett, aztán ott voltam az utolsó osztálykirándulásunkon, ahol már végérvényesen is megláttam, milyen szuper barátok vesznek körbe, túlestem egy varázslatos szalagavatón, egy mandulaműtéten, végül pedig egy meglepetés szülinapi buli zárta az évet.

De az út sokkal régebbre nyúlik vissza. Évekkel ezelőtt csúsztam le a mélybe, ahonnan azt hittem, nem lehet felkapaszkodni. Olyan fájdalommal éltem, ami lassan felemésztett, de nem tudtam, hogyan szabadulhatnék tőle. Próbáltam legyőzni magamat, és megtalálni a boldogságot, de sehogy sem sikerült. Elhagyatottnak és magányosnak éreztem magam, és másra sem vágytam, mint lerázni magamról ezeket a kínzó érzéseket. Nem egy év munkája volt, de most először úgy érzem, ha nem is értem még célba, de már javában az útra léptem. Ha vért izzadva is, ha nem is tökéletesen, de végre kijelenthetem: boldog vagyok. 

Voltak idén csodálatosabbnál csodálatosabb pillanatok, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak benne bánatos percek. Lehetett volna ez az év is ezerszer jobb, de mégis, nem bánom egyetlen percét sem. És bár az eleje döcögősen indult, nyugodt szívvel mondhatom, hogy hosszú idők óta ez volt életem legszebb éve. 

Címkék: jómagam
2015.12.28. 11:29, Betoryl

Kötõdni a végtelenségig

ha egyet kívánhatnék, azt kérném, engedje, hogy megmentsem önmaga elől

Ahogy tekerem le az üzeneteimet, megakad a pillantásom egy neven. Rémesen régen váltottunk utoljára üzeneteket, pedig emlékszem, volt idő, mikor még naponta beszéltünk.

Ha egyetlen tényt kellene mondanom magamról, azt állítanám, hogy nehezen bízom meg az emberekben. Nem szívesen mondom el a titkaimat, a belső gondolataim csak azelőtt nem ismeretlenek, akik igazán közel állnak hozzám. De ha valakinek sikerül beférkőznie a bizalmamba... kötődni kezdek hozzá, és sosem engedem el teljesen. Ahhoz, hogy bízzak valakiben, meg kell szeretnem először. De ha ez megtörténik, azon már nem lehet változtatni. Még ha ki is hűl a kapcsolat, a későbbiekben is fontos marad nekem.

Talán ez a túlzott kötődésem szintén egy a hibáim hosszú listáján. Beismerem, elég sok problémát tud okozni. Hiszen adott a helyzet, amikor valakivel eltávolodunk egymástól. Én továbbra is törődök vele, és az, hogy én már nem vagyok fontos, jó pár boldogtalan pillanatot okoz. Könnyen visszaüthetnek a dolgok. És nagyjából ez is történik folyton.

A barátaimmal való kapcsolatom jelen pillanatban szuperül áll. Szoros barátságokat ápolok, és hosszú ideje most először érzem, hogy fontos vagyok. Helyem van közöttük, megbízom bennük és ők is bennem, ez pedig rengeteg erőt ad a mindennapokban. Tehát nincs okom panaszra, de természetesen mindig találok. 

Mikor ideköltöztem, belevetettem magam a szórakozásba. Akkor még nem láttam, hogy az ilyen életmód felszínes kapcsolatokat jelent. Akkor kezdtem el boldogtalanná válni, de még ebben a magányban is olyan szerencsém volt, hogy találtam egy barátot. Nem olyan igazi barátot, mint amilyenek most vannak az életemben, de mégis, sikerült találnom egy olyan embert, akiben kitudja miért, de megbízhattam. Évekig álltunk továbbra is közel egymáshoz, és rengeteget jelentett, hogy volt, akinek elmondhattam a dolgaimat, és aki szintén elmondta nekem az övéit. Ezért olyan fájdalmas, hogy ezt elvesztettem.

Nem tudom, miért lökött el magától. Egyszerűen elengedett, én pedig nem tudtam utána kapni. Semmi nem történt, de már nem keres, nem reagál úgy, mint régen. És hiába tudom, hogy azért mélyen belül még mindig fontos vagyok neki, de már nem tudok segíteni. Már nem nyílik meg nekem. Ezzel pedig nem lenne baj, de látom, hogy szüksége lenne valakire. Tönkre teszi az életét, elveszett a saját boldogtalanságában. Egyre jobban próbáltam közel maradni, hiszen csak így segíthetek, de nem tehetem ezt, ha ő nem akarja.

Mit tehetnék? Látom, hogy zuhan, süllyed lefelé, de nem nyújtja a kezét. Mindig azt gondoltam magamról, hogy olyan barát vagyok, aki a végsőkig harcol a másikért, de mi történik akkor, ha a másik nem engedi, hogy segítsek? Legszívesebben megráznám, és a képébe ordítanám, hogy vegye észre, merre tart. Elpazarolja az eszét, az idejét, csak azért, mert fáj neki. De mivel ő ezt nem látja, nem tudok segíteni. Nem akarja, hogy ott legyek neki, nem akarja, hogy kihúzzam őt, de szar nézni, ahogy tönkre megy. Megint el kell döntenem, mit tegyek: tartsam magam távol, hiszen nem az én tisztem dönteni az élete felől, vagy harcoljak érte, és próbáljam újra, akkor is, ha megalázom magam?

Címkék: kapcsolatok
2015.12.13. 12:16, Betoryl

Szorongva felcseperedünk

félünk, elesünk, felállunk, majd újra bukdácsolunk azon a rögös úton

Már ha rágondolok is megjelenik a már közeli ismerőssé vált görcs a gyomromban. Tudom, hogy közeledik, de nem tudom, mit kezdjek vele, ha ideér.

Az a helyzet, hogy minden nagyon nehéz. Nem akarok nagyon picsogni, de előre félek, hogy ez lesz belőle. Csak az a baj, hogy lassan úgy érzem magam, mint egy túl sok gonddal megrakott málhás ló. És kicsit belefáradtam a gondok cipelésébe. Nem tudom lerakni őket, és úgy tűnik, egyre több van belőlük, ahelyett, hogy sikerülne őket felszámolni. Pedig esküszöm, én próbálkozom. Elméletben pedig olyan egyszerűnek hangzik, de a valóságban túlnőttek rajtam, és tudom, hogy vár még rám jó pár a közel jövőben, amikkel fogalmam nincs, hogyan fogok megbírkózni.

A történtek után az életem eléggé megkövetelte, hogy felnőjek, és a saját önbecsülésem azt követelte, hogy felelősségteljes legyek. De akármennyire mondogattam is, nem voltam az. Talán bújhatok amögé a tény mögé, hogy valóban gyerek vagyok még, de teljesen nem ment ez sem fel. Amennyire tudtam, igyekeztem teljesíteni, felnőni annyira, amennyire csak lehetséges, de sajnos nem sikerült olyannyira, mint azt elvárták tőlem. Most pedig már tényleg nem halogathatom. Nem akarom halogatni. Szeretném bebizonyítani magamnak, hogy képes vagyok rá. Csak ez a dolog már végiggondolva is olyan fárasztóan nehéznek tűnik. És be kell vallanom, rettegek tőle. Nincs választásom, de akkor is félek, hogy túl nagy fába vágom a fejszémet.

Pénzügyi önállóság, egy lakás vásárlása és fenntartása, érettségi, felvételi. Ilyen feladatok várnak rám, és még csak sorolva is felerősödik bennem a szorongás. Úgy érzem, kevés vagyok hozzá. Hiszek magamban, egy részem teljesen biztos benne, hogy könnyen meg fogom ugrani az akadályt, de közben ott az a hang, ami azt suttogja: eddig se ment, most varázsütésre menni fog?

Az pedig, ahogy reagálok erre a közeledő aknamezőre, tudom, hogy csak még több kárt okoz. Ugyanis szorongok. Éjjel nem tudok aludni, az agyam egyszerűen nem áll le. Már régi ismerősként köszöntöm azt a görcsöt a gyomromban, a pánikot, ami a torkomra szorul, elzárva a levegőt. Talán már csak leheletnyire vagyok attól, hogy igazi betegségnek mondjuk. Nappal rendben vagyok, amíg körülöttem vannak a barátaim, de mikor egyedül maradok a problémáimmal, valósággá válnak. Megrémiszt. De vajon le bírom győzni egyedül? Ha valóban segítséget kérnék, az erre elfecsérelt idő vajon nem nehezítené meg még jobban, hogy a fennálló valódi gondokra koncentráljak? Egyáltalán valóban gondban vagyok? Hiszen lehet, hogy csak a stresszt viselem kicsit rosszul.

Egyszer mindenkinek fel kell nőnie. Számomra eljött az idő, már régen, de most megint meg kell próbálnom. Szeretnék végre felelősségteljes ember lenni, legalább csak kicsit jobban, mint eddig. Nehéz lesz. Sok mindent kell még tennem, hogy az legyek, aki lenni akarok. Mindenesetre elmondhatatlanul szeretném.

Címkék: jómagam
2015.12.09. 21:17, Betoryl

Gyászolós ünnepnapok

amikor a kísérteted minden egyes napon kimászik a sírjából érted

Kicsit gondban voltam, hogyan vágjak bele. A gondolataim elvándoroltak, amíg ajándékért loholtam, kivételesen nem az utolsó pillanatban. Aztán arra jutottam, most először, nem görcsölök, csak neki látok.

Már szinte felidézni sem tudom, mikor volt utoljára igazi karácsonyi hangulatom. Réges régen, még azelőtt, hogy a gyerekkori elképzelésem az életről szétpukkant, akár egy nyomorult kis szappanbuborék, emlékszem, igazi karácsonyunk volt. Halványan rémlik még, hogy anya süteményt sütött, azt a finomat, amit csak különleges alkalmakkor szokott, és meleg pogácsa illata lengte körbe a konyhát. Apa a fával bajlódott, ami nem is olyan régen még a kertünkben állt. Megérkeztek a nagyszüleim, hiány nélkül, de még a nagynénik és unokatestvérek is megjelentek. Nagyjából az egyetlen emlékem, amiben szerepel az összes rokonom, mindkét oldalról. Ezért olyan szomorú, hogy ilyen zavaros ennek a meghitt pillanatnak az emléke.

Ahogy teltek az évek, egyre kevésbé éreztem az ünnepek varázsát. A családom kettészakadt, valahogy már semmi sem volt a régi. Ugyan anya így is süteményt sütött, apa pedig a fával bíbelődött, de az ünnepek alatti utazgatás már nem csak a vidéki nagymamák látogatását jelentette. De még mindig volt valami aprócska csoda a karácsony szóban.

Aztán beütött a krach. Amikor elveszíted valamelyik közeli családtagodat, az ünnepek teljesen más értelmet nyernek. Talán a legelső a legnehezebb. Ahogy ott ülsz a fa mellett, körbeölelnek az ajándékok, és a tekinteted újra és újra akaratlanul is az üres székre téved az ünnepi vacsoraasztalnál. Valahogy nem tudsz megülni a helyeden, minden mosoly tompa fájdalmat okoz, minden falat megkeseredik a szádban. De minden halálon túllép az élet, és ha szerencséd van, te leszel az első, akinek sikerül feldolgozni. De ha nincs, akkor úgy érzed, soha többé nem fogsz akár csak az akkorihoz hasonló izgatott gyomorgörccsel ébredni december huszonnegyedikén.

Van, aki úgy tartja, karácsony környékén csodák történnek. Évekkel ezelőtt elvesztettem a hitemet abban, hogy ilyesmik történhetnek. Igazából abban is elvesztettem a hitemet, hogy valaha is bánat és száraz undor helyett izgalommal tekintenék még az ünnepekre. De úgy néz ki, tévedtem. Léteznek karácsonyi csodák. Legalábbis egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy várom az ünnepeket. Nem ugyanazzal a gyermeki izgatottsággal várom, de mégis, kimondhatom, elkapott a karácsonyi hangulat. Azt hiszem, én vagyok a legjobban ledöbbenve.

Még mindig gyakran gondolkozom rajta, mit is jelent ez a felettébb különös jelenség. Lehetséges volna...? Esetleg egyszer képes lennék letenni a gyász súlyos csomagját? Idegen már az érzés gondolata is. Ki vagyok a gyászom nélkül? Talán teljesen rossz helyen keresem a választ. Hiszen még mindig naponta eszembe jut, milyen is volt, mikor még nem voltam annyira törött és elveszett. Még mindig emlékszem, milyen volt, mikor az árva címke nem illett rám. Nem hiszem, hogy kész lennék továbblépni, és elengedni a múltat. Még nem hagytam magam mögött a gyászt. De talán ez az egész azt jelenti, hogy egyszer mégis képes leszek rá. 

Címkék: jómagam
2015.12.06. 21:36, Betoryl

Facebook, te kurva

mikor valaki átlép egy határt, és neked századszorra is ugyanúgy fáj

Ismét kómásan ébredek a kitudjamárhányóra alvás után. Rituálé szerűen nyúlok a telefonomért. Mikor meglátom, mi fogad, tudom, hogy jó pár napra megint nehéz lesz.

A kapcsolatok nehezek. És most mindenféle kapcsolatra értem, nem kell félteni, továbbra is örökszingli maradok. Igazából soha nem volt ebben nagy szerencsém, a családom egy nagy katyvasz, a barátaim pedig vagy nem voltak igaziak, vagy csak én voltam képtelen értékelni őket. Na, aztán a szerelemről sem érdemes beszélni sem. Szóval úgy összességében valamiért szar vagyok ebben, nem tudom, miért. De az utóbbi időben sok minden megváltozott, barátok terén tulajdonképpen teljesen eloszlottak a gondjaim, anyával is elástuk a csatabárdot, aztán jó pár emberrel változatlanul jó maradt a helyzet. De persze, ahhoz már kevés voltam, hogy helyrehozzam az elfuserált kapcsolatomat a tesómmal. Túl régóta keserítjük meg már egymás életét ahhoz, hogy mindenféle drasztikus beavatkozás nélkül elsimítsuk a problémáinkat. Javulni fog ez valaha? Nem úgy néz ki.

Megint történt valami. Mindig történik valami, és már kezdem rohadtul unni ezt. De már megint valami más. Már megint rosszabb. Meddig lehet ez még rosszabb? Meddig büntet még, amiért kevés vagyok, én pedig meddig tűröm még? Valahogy úgy érzem, ez a mostani lépés jobban összetört, mint az előzőek. Mert nem arról szólt, hogy csak egyszerűen megleckéztettek. Még csak nem is arról, hogy indulatból hülyeséget csinált. Nem. Ez arról szólt, hogy bántani akart. Azt akarta, hogy az egész világ lássa, hogy romlott vagyok, hogy ő az áldozat, hogy én vagyok a szemét, hogy egyedül maradjak, olyan egyedül, mint ő. Azt akarta, hogy fájjon. És bassza meg, fájt. Nem hittem volna, hogy idáig jutunk. Nem tudtam elképzelni, hogy képes egy facebook poszt útján kiosztani a világ előtt, hogy rendetlen vagyok, képpel dokumentálva. Megcsúsztam a házi munkával, igaz. De kirakni facebookra, komolyan? Soha nem gondoltam volna, hogy olyan gyerekes húzásig jutok, hogy letiltom a saját testvéremet egy vita miatt. De ez több volt, mint egy hiba, és ez volt az egyetlen módja, hogy megakadályozzam, hogy még egyszer megtegye. Merthogy ez már nem az első alkalom volt, hogy meg lettem jelölve valamilyen posztban általa, ami nem vetett rám olyan fényt, mint amit kellett volna. Mert én még egy durvább grimaszolós képet se szívesen rakok ki facebookra, mert tudom, hogy a tanáraim is látják. Szóval ja, gyerekes vagyok talán, amiért így reagáltam, de mi mást tehettem volna? Folyjak bele a kép alatt dúló kommentháborúba? Minek, ebben a történetben úgyis elkönyveltek már gonosztevőnek.

Van egy olyan szokásunk, hogy egy-egy vita után is úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Egyszerűen úgy teszünk, mintha megfeledkeztünk volna az egészről. De valahogy már nem megy ez nekem. Hol az a határ, amikor már nem kellene elnézned szó nélkül, hogy mennyire kicsesztek veled? Számomra a másik szándékos, nyilvános megalázása elég észszerű határvonalnak tűnik. És ő határozott mozdulattal, bűntudat nélkül átlépte most azt a határt. Meg tudok neki bocsájtani? A probléma ott kezdődik, hogy nem sajnálja. Szentül hiszi, hogy ez járt nekem. Mert nem mosogattam el akkor, amikor ő szerette volna, megérdemlem, hogy az egész világ ezt nézze, ezen csámcsogjon, engem szidjon, lássa az egész család, az összes barátunk, a tanáraim, a munkatársai, mindenki. Mert a mi vitáink és nehézségeink az internet népére tartoznak. És sokat gondolkodtam rajta, hogy írjak-e róla, mert tulajdonképpen ugyanazt teszem én is, hiszen ezt a blogot is mindenki láthatja. De mégis másnak érzem. Én nem megalázni szeretném őt, nem egy apró szarságot tűzök ki ide olyan hangnemben, amivel mindenképp uszítani akarnám a népet ellene, és talán a legnagyobb különbség, név nélkül. Nem visszavezethető hozzá, nem reklámozom, hogy ő tette, nem olyan helyre rakom ki az ő hibáit, ahol minden ismerőse rátalál. De aztán lehet szidni, hogy bort iszom és vizet prédikálok, mindenki döntse el maga. Az a helyzet hogy ez az egész jobban felzaklatott, mint eleinte be mertem ismerni magamnak, és úgy éreztem, muszáj leírnom.

Rohadtul megrekedtem. Nem csak itt, de az már más posztba való. Nem tudom, mit csináljak, nem tudom, mi legyen. Én nem érzem úgy, hogy én lennék a főgonosz, még ha az alap probléma jogos is, nem így kellett volna ezt lerendezni. De ő annyira nem így látja. Ő nem érez emiatt bűntudatot, nem gondolja, hogy esetleg nem így kellett volna. Ha így lenne, leszedte volna már a posztot. Szerinte minden nemű büntetést megérdemlek, minden fájdalmat, amit még okoz nekem, teljesen jogosan kapok. Mert elfajzott vagyok, amiért nem takarítok annyit, mint ő szeretné (hiába ő sem teszi ezt olyan nagyon, mint azt hangoztatja), és mert alkalomadtán elmegyek bulizni a barátaimmal. Beteg lennék, bűnös, amiért ennyit megengedek magamnak? Olyan abszurdul hangzik, de lehet, nekem túl lazák az erkölcseim. Ha mégis neki van igaza, miért írtak nekem annyian, hogy látták, mi történt, és velem vannak? Miért hívott fel a nagynéném teljesen kikelve magából, amiért az történt ami (bár amögött a történet mögött is több van, hiszen ő kommentben próbált megvédeni, ami magával rántotta őt is)? Miért írt a saját anyánk is, miért írt szinte az összes barátom, még a közös barátok közül is jópáran? Mindegyik hitetlenkedve, kiakadva. Már szinte idegesebben, mint amilyen én voltam. Túl sokan fogják az én pártomat ahhoz, hogy felmentsem őt. De akkor ő miért nem érzi? Miért nem veszi észre, hogy mit okozott? Soha nem fog tisztelni, mint embert, én pedig semmit se tehetek.

Címkék: kapcsolatok
2015.11.01. 20:00, Betoryl

Gossip girl

Pletykafészek sorozatkritika

Körülbelül ezer évig tartott, mire újranéztem a sorozatot, mivel általában csak tanulás mellé háttérzajnak szoktam nézni, és eléggé háttérbe szorult a többi sorozatom mellett, de csak eljutottam a végéig.

A sorozatról általánosságban
A sorozat a manhattani elit tinédzserei életét követi nyomon, akiknek mindennapjait megkeseríti a Gossip Girl névre hallgató blogger, aki minden botrányos lépésüket megörökíti a beküldött tippek alapján.
Nagyjából hetedikes voltam, mikor belevágtam a sorozatba, de végül csak két-három évvel ezelőtt értem el a legvégéig. Ennek az oka tulajdonképpen annyi, hogy évekig vártam a negyedik évad szinkronjára, mígnem meguntam a várakozást (és persze, utána rögtön ki is jött az a szinkron, ahogy az lenni szokott). Nem mondanám semmiképp rá, hogy megunhatatlan, vagy hogy odatapadsz a képernyőre miatta, de egész kellemes időtöltés, egy laza kis sorozat, ami kitölti az unalmas perceidet.

Erős pontok
A legnagyobb erőssége a háttér. Sok New Yorkban játszódó sorozattal ellentétben ez ténylegesen New Yorkban lett felvéve, és a divat vagy az egy-egy részben megjelenő hírességek talán még jobban erősítik ezt, egy pillanatra sem kételkedhetünk benne, hogy ez valóban New York utcáin történik, ami elég fontos, tekintettel arra, hogy a városnak egyébként is elég fontos szerepe van a szereplőink életében. Nagy gondossággal mutatja be a gazdagok fényűző életét, és minden velejáróját.
Gondolkodtam rajta, hogy a karakterábrázolást ide soroljam-e, vagy sem, de végül úgy döntöttem, megállja itt a helyét. Azért filóztam rajta, mert egy-egy szereplőnél ezt nem éreztem annyira erőteljesnek, de Blairnél, Dannél, Jenny-nél és még egy-két karakternél elég jól működött. Főleg Blairnél. Karakterfejlődést én főként rajtuk láttam (meg Chuckon, persze), de a többi szereplőnél is egész jól követhető. Voltak kedvelhető karakterek, na, meg nem annyira kedvelhetőek, de igazából összességében egész rendben volt ilyen szempontból.

Gossip girl
Valójában Gossip girl karaktere az egyetlen, ami igazán kiemeli az egyszerű szappanopera jellegű sorozatok közül. Nem mondanám, hogy bármi extra lenne a sorozat alapsztorijában, de a blogger mégis ad neki egy kis egyediséget. Ha belegondolunk, eléggé aktuális problémára világít rá Gossip Girl ötlete, a mai tinédzserek teljes mértékig függnek az internettől, a pletykáktól, egymás életén csámcsogunk, blogokat írunk és olvasunk, és kirakjuk az egész életünket a világ elé (általánosítás, sorry). Az a mérgezett világ, amit a sorozat lefest elénk, közel sem csak Manhattan utcáin létezik és még csak nem is csak az "elit" életében.

A fináléról
Minden sorozatnál, ahol a cselekmény egy ismeretlen személy köré fonódik, plusz órákig tartóan lehetne beszélni arról, mi történik, mikor felfedik a kilétét. Mivelhogy általában hatalmas csalódás a vége (lásd How I met your mother). Bár ennél a sorozatnál túlzás lenne azt állítani, hogy a cselekmény eköré fonódik, hiszen tulajdonképpen a második és az utolsó évadon kívül nem is vetődik fel valójában a kérdés, hogy ki is Gossip Girl, de mégis ott motoszkál a fejedben, kinek van ekkora hatalma a szereplők felett. És a válasz számomra hatalmas csalódás volt. Értem, hogy végülis felépítették az okait, miért Dan volt az, de nem ügyeltek rá eléggé, hogy az első pár évadhoz mérve voltak dolgok, amik ennek ellentmondanak (pl emlékeztek, mikor Serenának terhességi parája volt, és Dan mennyire meglepődik, mikor meglátja az oldalon? Wooow...). Már azért túlléptem ezeken, de én úgy gondolom, jobb lett volna valaki mellékszereplőt választani. (Mondjuk Dorotát. Dorota király Pletykacica lett volna.) Szóval számomra a leleplezés kicsit rossz szájízt hagyott, azt is jobban fogadtam volna, ha örökre titok marad a kiléte, ahogy az első részben ígérte, de azért nem mentem tönkre miatta.

 

Összességében ez egy csajos, könnyű kis sorozat, ami leköt a fáradt délutánokon, de nem mondom, hogy érdemes hatalmas elvárásokkal nekiindulni, de attól még szerethető.

Címkék: kritizálás
2015.10.29. 13:34, Betoryl

Attól még, hogy dohányzom...

nem leszek se rossz, se kevés, és semmiképp se leszek kevésbé ember

A lakás előtt álldogálok, nyugodtan fújom ki a füstöt. Egy nőt pillantok meg, ahogy az ajtó felé igyekszik. Rám néz. Tekintete tiszta ítélet.

Először is sajnálom, ha valakinek bántaná ez a bejegyzés a lelkivilágát, de már jó ideje érzem úgy, hogy hangot kell adnom a véleményemnek. Nem fog ez változtatni semmit, mindenki ugyanúgy fog hozzáállni a dohányosokhoz, de mégis ki kell mondanom, amit érzek.

Attól még, hogy dohányzom...

Nem vagyok rossz ember
Néha az emberek úgy néznek rám, mikor cigi van a kezemben, mintha csak drogot próbálnék adni kisgyerekeknek. Úgy bámulnak rám, mintha nem láttak volna nálam züllöttebb embert, mintha a világ összes bűnét én követtem volna el. De miért? Mert fiatal vagyok és dohányzom. 

Attól még, hogy dohányzom...

Nem vagyok buta
Amennyiben az emberek szemében nem az ítélkező, és/vagy aggódó pillantásokat kapom meg, előfordul, hogy szóba elegyedek valakivel. Természetesen az emberek segítőkészek. Szóval köszönöm mindenkinek, hogy felvilágosítotok, hogy milyen egészségtelen is a cigi. Soha az életben nem hallottam ezt még. Igazán hálás vagyok érte, máris abbahagyom, hiszen én csak nem voltam tudatában, hogy pusztítom vele magam.

Attól még, hogy dohányzom...

Nem vagyok igénytelen, se tapló 
Igen, a dohányzás káros, és a passzív dohányzás is az, mellesleg büdös is. De ha hiszed, ha nem, nem fogom rád fújni a füstöt. Nem vagyok paraszt. Nem akarod kiadni a lakást, mert dohányzom? Az a helyzet, hogy attól még nem gyújtanék rá zárt helyen. Lehetek igényes, még akkor is, ha szoktam cigizni. Attól még figyelek az emberekre, és mindig ügyelek rá, hogy ne zavarjak másokat vele. 

Attól még, hogy dohányzom...

Nem vagyok kevésbé ember
Hiába dohányzom, nem tartom kevésbé fontosnak az emberi normák betartását. Ugyanúgy értékelem az udvariasságot. Szóval azért, mert azt látod, hogy cigi van a kezemben, köszönhetnél a ház előtt, ha már ez a szokás. Ahelyett, hogy megbámulnál, majd sietősebbre vennéd a lépteidet.

Attól még, hogy dohányzom...

Nem vagyok kevésbé nő
"Nincs csúnyább egy dohányzó nőnél." "Láttam ma egy szép lányt...aztán rágyújtott." Rengetegszer botlok bele ilyen vagy ehhez hasonló mondatokba. És nem akarok óriási feministának tűnni, mert nem vagyok az, de ez az, ami igen erősen felcseszi az agyamat. Főleg, mikor olyan férfiaktól érkezik, akik aktívan dohányoznak. Miért elfogadott az, hogy egy férfi dohányzik és miért nem az, ha egy nő teszi azt? Kérdem én, mennyivel gusztustalanabb, ha nőként gyújtok rá? Miért szükséges ez a kettős mérce?

2015.10.24. 11:28, Betoryl

És te mi leszel, ha nagy leszel?

Hogy én mit meg nem adnék, ha soha többé nem kéne hallanom ezt...

Váratlanul felém fordul, nyugodt hangnemben teszi fel a kérdést: - És hol tanulsz tovább, már ha továbbtanulsz...? - Egy pillanatra görcsbe rándul a gyomrom, és meglepődve észlelem, hogy ő nem kérdőjelezi meg a terveimet.

Talán a végzős évhez nem csak az érettségi és szalagavató mizéria tartozik hozzá. Szentül hiszem, hogy gyökeres részeivé váltak más szarságok is. Többek között az állandó Mi-leszel-ha-nagy-leszel-kérdések. Bárhova mész, bárkivel futsz össze, legyen az dolgozó vagy egyetemista, barát, vagy ismerős, de akár idegen is, neked szegezik, és csak szerencséd van, ha a kérdésre nem izzadsz le, mert megérzik a bizonytalanságodat.

Mindig is volt álmom, vagy ha nem is az, régóta üldöz az igazi szenvedélyem, újra és újra felüti a fejét, nem hagy szabadulni, csábítgatva a fülembe suttog. Én pedig vajként olvadok el a lehetőség gondolatára is hogy utána mehetnék. Csak az út nehéz, és erre nem féltek számtalanszor figyelmeztetni. Az egész eljutott odáig, hogy elkezdtem rettegni attól, hogy a jövőm felől kérdezzenek.

Én esküszöm, próbáltam leküzdeni. Kerestem más megoldást, jobb ötletet, egy olyan állást és jövőtervet, amivel kétlábon állhatnék a földön, amivel biztos jövedelmet teremthetnék. De semmi sem létezik. A családom azon ágán amelyikhez közelebb állok, már-már divat az önmegvalósítás. Olyan emberek körében cseperedtem fel, akik a gyerekkori álmukat élték meg, ez pedig csodálatos. Mióta az eszemet tudom, azt mondják, kövessem a szívemet, ha pályaválasztásról van szó, én pedig annyira akartam hallgatni rájuk. Akkor mégis miért próbál mindenki lebeszélni róla? Számomra nincs más út. Én mindig a bukdácsolós ösvényre lépek.

Az a helyzet, hogy akárhányszor kibuknak a számon a szavak: kommunikáció és médiára készülök, mert újságírás iránt érdeklődöm, eltorzult grimaszokat látok. "Ez nem egy szakma, amiből meg lehet élni." "Csak kapcsolatok kellenek hozzá és pénz." "Magyarországon nem éri meg maradni." "Ne menj erre!" De erre kell mennem. Nem akarok robot lenni, nem akarom a lehetőségét is kizárni, hogy ráléphessek arra az útra, aminek a végén azzal foglalkozhatok, amivel szeretnék. Harcolni akarok, amíg lehet, meg akarok próbálni mindent, hiszen bármit keresek, ide lyukadok ki. Ez pedig egyet jelent: ez az utam. Nehéz út? Igen. De az én életemben mindig minden út nehéz volt, a könnyű már idegen volna.

Címkék: jómagam
2015.10.19. 19:35, Betoryl

Összekapom magamat

mert valljuk be, eléggé rám fér egy kis rendszer, mielőtt beüt a krach

Milyen érzés is az, amikor megírsz egy bejegyzést, aztán véletlenül kitörlöd? Szar. Főleg, ha este tizenegy van már és tudod, hogy a következő nap nem fogsz tudni jelentkezni.

Ne haragudjatok, hogy mostanában ilyen rendszertelen és hanyag vagyok, csak elég sok minden van, amivel foglalkoznom kell, és sajnos nincs végtelen időm. Nem szeretném, hogy így legyen, de ennek a blog issza meg a levét. De igyekszem rendesen jelentkezni, ez az időszak most ilyen sajnos.

Körbepillantok az életem minden részén. Látom a jót, de a szemem a rosszon időzik el. Hiszen örökre fejlődni akarok. Látom magam a tükörben, és elégedetlenség forgolódik a gyomromban. Kupleráj vesz körül, ami a bennem készülődő káoszra emlékeztet. Ez most nem jó irányba halad, szóval ideje még most dolgoznom azon, hogy elkerüljem azt, hogy elveszítsem azt, amit már elértem. 

Vissza kell zökkennem a tanulásba. Nem mondom, hogy elhanyagoltam, mert nem, csupán a múlt héten hagytam, hogy újra belecsusszanjak a régi menetrendbe, és ez kicist keresztbe húzza a maximalista terveimet. Az érettségire sem lehet egy nap alatt felkészülni, szóval rendesen, időben szeretnék felkészülni az órákra. Csak így tudok arra haladni, amerre szeretnék.

Gondolom bárki, aki akárcsak egyszer idetévedt a blogra, tudja, hogy mennyire elégedetlen vagyok a külsőmmel, hiszen nagyjából havi szinten (jobb napokon) picsogok róla, vagy épp arról hadoválok, hogy elhatározottan haladok a változás útján. A legutóbbi próbálkozás legalább nem fulladt teljesen kudarcba, csupán kisebb hullámvölgyön ment át a költözés utáni hajsza miatt. De újra koncentrálni szeretnék rá, talán még nagyobb erővel is. De miért? Leírtam már valaha? Valójában nem is csak az önbizalmam felrázása a cél. Szükségem van rá, hogy tudjam, képes vagyok rá. Sokszor törtem már meg, és szeretném látni, hogy igenis fel tudom magam szívni és meg bírom csinálni, amit igazán szeretnék. Meg persze külső motivációm is van, a tesómmal való botrányos kapcsolatom is ösztönöz valamilyen módon, és anyának is szerepe van benne, hogy nagyon akarjam a dolgot. Elég összetett dolog ez, amibe nem mennék most bele, de nagyon szeretnék végre végigmenni az úton. És ezúttal eljutni a célig is.

Mielőtt bárki félreértené: minden oké. Összességében jól vagyok, sőt. Tényleg kezd egyenesbe kerülni az életem, csupán azt látom, hogy ez a két dolog nagyon nagy mértékben befolyásolja a mindennapi gondolkodásomat. Nem szeretnék több nyafogós, depis bejegyzést hagyni itt. Így be akarom biztosítani magam. Ehhez pedig belül kell helyreraknom magam, ez pedig ezek útján remekül működhet. Szóval, amit jobbá tehetek, azt megpróbálom jobbá tenni. Hiszen örökösen fejlődni akarok.

Címkék: jómagam
2015.10.15. 22:28, Betoryl

Csak alvásra lenne szükségem

lassan teljesen kimerülök idegileg, lelkileg, ezt pedig nem kéne megvárni

Egyik pillanatban boldog vagyok, a másikban ideges, a következőben sírnék. Egy érzelmi hullámvasúton telnek a mindennapjaim, amit csak az alvás állít meg.

Nehéz mostanában írnom, mert az, hogy kevés időm van, már-már enyhe kifejezésnek tűnik. Heti kétszer reggel hét és este nyolc között nem vagyok itthon, ami azt jelenti, hogy még késő este kell nekilátnom a tanulásnak. Az a helyzet, hogy kicsit aggódom. Érzem magamon, hogy ki kellene pihennem magam. De amikor elalszom, bűntudatot érzek. Nem állhatok le, mert akkor a pánik újra megtalál, nem vesztegethetem az értékes időmet és nem engedhetem, hogy a jegyeim leromoljanak. Viszont olyan vagyok, mintha a feladataim ólomsúlyát a fejem felett kellene tartanom. A kezeim már remegnek, a térdem megrogyott, mindenem percről percre erőtlenebb.

Egyébként a látszat ellenére bizonyos pillanataimban remekül vagyok. A barátaimmal remek a kapcsolatom, és jelenleg ez rengeteg támaszt nyújtanak. Végre nem érzem magamat végtelenül magányosnak. Talán csak szimplán magányosnak. De igazából nincs is elég szabadidőm rá, hogy más jellegű kapcsolatokra legyen időm, csak... vágyom a szeretetre. Egyszerűen szeretni akarok és szeretve lenni. Na, de ez csak kiegészítő információ, nem erről akartam írni. 

Orvosról orvosra járok, próbálok a végére járni az egészségügyi problémáimnak, de nagyon nehéz ezt egyeztetnem a mindennapjaimmal. Nem merek délelőtti időpontot kérni, mert nem akarok többet hiányozni az iskolából, így viszont rendszerint a napom még a szokásosnál is zsúfoltabb. Iskolából táncpróbára, táncpróbáról orvoshoz, orvostól edzésre, onnan pedig a tankönyvek hideg társaságába. Próbálom a mosolyomat a lehető legszélesebbre húzni, az orvosnál lazának tűnni, az edzésen magamhoz képest nyitott lenni. De a gyomrom egész nap görcsben van, a félelem elszorítja a torkomat. 

Nem tudok koncentrálni. Nézem a német szavakkal teli lapot, de nem bírok rendesen olvasni. Ülök a matek órán, de a számok összefolynak, a szemem pedig lecsukódik. Próbálok írni, de a szavak értelmetlen sokasággá válnak a képernyőn. Aztán egyszer csak nem bírom tovább és elszenderedem a laptopommal az ölemben. És képtelen vagyok felébredni. 

Valamit tennem kell ez ellen, mert a hétvégék sem elég hosszúak a regenerálódásra. Törődnöm kell magammal, nem szabadna félvállról venni a problémáimat. Nem is csak az egészségügyieket, sem pedig a lelkieket. Az önutálatba és a teljesítménykényszerbe szépen lassan tönkremegyek. De nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha elszúrnám a tanulmányaimat. Bár az sem megoldás, ha összeroppanok a nyomás miatt. Gyengeség, hogy ennyire nehezen viselem ezeket? Vagy inkább az az, hogy nem teszek semmit? Így vagy úgy, de rosszul csinálom, mert nem tudom, hol van az a megoldás, amivel nem veszítek el valamit.

Címkék: jómagam életmód
2015.10.08. 20:37, Betoryl
Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre