Csendesen ülök a matracon, de nem tudok nyugton maradni. Percenként állok fel, kimegyek inni, holott nem vagyok szomjas. Leülök olvasni, de nem tudok koncentrálni. A gép elé fekszem, de az érzés nem múlik. Szorongok, csak tudnám miért.

Vannak napok, esték, mikor a lelkem háborog. Minden gondolatom egy pillanatra ül csak meg a fejemben, azután felváltja egy másik és egy újabb. Mindegyik egy másik problémát hordoz magával, azt üvölti a fülembe "Csinálj valamit!". Én pedig szeretnék hallgatni rá, de annyival hatalmasabb nálam. Mire kettőt pislognék jön egy újabb, aztán megint egy másik. Minden gondom egyszerre gyülemlik fel, én pedig már ki se látszódom mögöttük. Gyűlölöm, mikor megtalál ez az érzés, mert lehetetlenség bármit kezdeni ilyenkor magammal. Egyszerűen annyi minden kavarog a fejemben, hogy azt se tudom, hogyan kezdjem. Talán egy orvos ezzel az időnként erősebben feltörő szorongásommal is tudna kezdeni valamit...

Hogyan is érzem magam tőle? Meglehetősen aprónak. Olyan elkeserítően jelentéktelennek látom ilyenkor minden egyes lépésemet, ami enyhén szólva is elég demotiválónak tűnik. A probléma ott van talán, hogy a gondjaim annyival hatalmasabbak nálam, hogy már azt sem tudom, merre induljak. Mint egy végtelen magasságba nyúló, vastag jégfal, ami a messzeségbe húzódik. És ott vagyok én, a százhatvan centis egyszerű kislány, egy rozoga csákánnyal a kezében. Mintha az ügyem már előre halálra lenne ítélve. 

Azért szívás ez a dolog, mert teljesen váratlanul érkezik. Egyszerűen csak megtörténik, mindenféle előjel nélkül. Egy kósza gondolat furakodik az elmémbe "Mi is lesz akkor most azzal az egyelőre gőzölgő kupac szarral, amit jövőként emlegetnek?". Erre is gondolnom kell néha, de alkalmanként nem tudom elengedni. Belebonyolódom, aztán ez magához vonzza az összes többi nehézséget, amivel ugyanúgy semmit sem kezdhetek. Csak agyalok, teljesen feleslegesen, a gyomrom görcsben áll. És mit tudok ellene tenni? Semmit, csak tűröm, és megvárom, míg elmúlik.

Persze, ilyenkor nem győzöm ismételgetni magamnak, hogy ez csak egy röpke hangulati állapot, ami elmúlik. Nem vagyok mindig ilyen erőtlen és elveszett, holnapra már könnyebb lesz. De közben ott van bennem a gondolat, hogy ugyan a szorongás valóban nem megoldás, de a kérdések, amikre nem tudom a választ, egyre sürgősebbek. Hiszen nemsokára költözni kell, nemsokára eljön a nap, mikor döntenem kell merre tovább. Ha stresszelek, nem oldom meg, de hogyan állítsam le a fejemben száguldó gondolatokat?

Néha igazán tudom gyűlölni magam az ilyen gyengeségeim miatt. Most minden kezd jól alakulni belül, úgy érzem, hogy javul a helyzet, nem vagyok negatív. De kicsit mégis visszazuhanok az ilyen napokon, és nagyon bosszantó. Oké, még most is aránylag jól vagyok, de mégis megakadok valahol, mert mindent egyszerre akarok megoldani. Tudom, hogy lépésenként kell haladni, de minden egyre közeledik, és ettől egyszerűen összeszorul a torkom. Próbálom napról napra, apró lépésekkel kezdeni megoldani az ügyeket, de mi van, ha ezzel a tempóval csak azt érem el, hogy még mindig morzsolgatom az elsőt, mikor elsodor a figyelmen kívül hagyott második következménye? [Pedig esküszöm, nem akartam negatív bejegyzést írni. Nem is látom igazán annak, úgyhogy mondjuk, hogy nem az.]