Ki is az a Betoryl?

Gondolom senki errejárót nem lepek meg azzal a kijelentéssel, hogy borzasztó nehéz nekiállni egy bemutatkozószövegnek. Talán nem túlzok azzal, ha azt mondom, minden második blogger rémálma, mikor pár sort vagy hozzám hasonlóan egy egész modult kell vetnie az oldalára, amivel felkészítheti a gyanútlan olvasót arra, hogy mi is vár rá, amennyiben elidőzik egy kicsit, mielőtt továbbgörgetne. Az oldal korábbi verzióinál előszeretettel ki is hagytam ezt a lépést, de valamiért úgy éreztem, ezúttal nem bújhatok ki a feladat alól. 

Senkit sem szeretnék olyan kimerítő, lapos információkkal untatni, mint hogy nemsokára a tizennyolcadik életévemet fogom taposni, vagy hogy milyen színű a hajam. Nem most jelentem meg a g-portálon, így azt hiszem, minden információt birtokoltok, de amennyiben valaki először tévedt volna ide, ígérem, nem marad le semmi érdekesről. Minden, amit tudnotok kell rólam, meg fog jelenni a bejegyzéseken keresztül. Nyugodtan írj a chatbe, vagy kanyaríts egy kommentet, ha úgy érzed, volna hozzáfűznivalód, én pedig ígérem, válaszolni fogok. Ha meg szeretnél ismerni, úgyis arra vagy kíváncsi, milyen ember ül a monitor másik végén, erre pedig nem abból jössz majd rá, ha azt ecsetelem, hogy mikor születtem, vagy hova akarok jelentkezni, miután túléltem a végzős évet.

Már ismerhetitek a stílusomat, az élettörténetemet, kívülről fújhatjátok már a szokásos drámáimat és az ismétlődő gondolataimat. Hosszú ideje taposom már itt is a virtuális életteret, ugyanazokat a köröket járva. Pontosan tudom, milyen felállni és újra elesni, elmerülni a negatív gondolatokban és hagyni, hogy felemésszenek. Sokatok pedig már jó ideje végigkövette, ahogyan bukdácsoltam az életem rögös útján. Nem lehetek elég hálás, amiért annyian és annyiszor próbáltatok a jó útra terelni, egy-egy kedves szóval támogatni, vagy egy kemény kritikával helyrerázni. Sokszor nem tudtam, merre menjek tovább, hogyan találjam meg a kiutat a szerencsétlenségekből, és a szavaitok mindig segítettek, vagy előbb vagy utóbb. 

Nem is olyan régen ébredtem rá arra, hogy valami megint teljesen elcsúszott az életemben. Megakadtam egy körforgásban, ami nem rejtett mást, csak fájdalmat. Mindig is hajlamos voltam rá, hogy engedjek ezeknek a keserű gondolatoknak, de mindig megpróbáltam legyőzni őket. Valamiért nem sikerült. Csak jobb napjaim voltak, amit mindig egy újabb összezuhanás követett. A dolgok jelenlegi állásában azt mondanám, hogy egészen jól vagyok, lassan de biztosan próbálom legyőzni, de az is egyértelművé vált, hogy azzal, hogy a gondolataimon változtatok, ez a hely is változásra kényszerül. 

Amennyiben ugyanígy folytatnám, ahogy eddig, újra összetörnék, majd újra felállnék és így tovább. Szeretnék egy helyet, ahol lejegyezhetem a gondolataimat, és szeretném, ha ugyanolyan természetességgel és konkrétummal írhatnám a bejegyzéseimet, mint akkor, mikor először vágtam bele a blogolásba. De nem akarok többé teret adni a reménytelen bejegyzéseknek, a semmitmondó szövegeknek. Sok mindenben fog ez a kis zug különbözni attól, amit eddig megszokhattatok tőlem, viszont mégis igyekszem hű maradni önmagamhoz. Reményeim szerint szélesebb körű témákból fogok bejegyzéseket írni, alkalmanként azt az énemet is megmutatva, akit biztos vagyok benne, hogy nem ismerhettetek ezidáig. 

Nem kérem senkitől, hogy maradjon, de őszintén remélem, hogy továbbra is velem tartotok az úton, hogy bebizonyíthassam nektek is, hogy több vagyok, mint a lány, aki a fájdalmas bejegyzések között megjelent előttetek.