Ahogy elindulok víz csap az arcomba. Az egész olyan gyorsan történik. Az orrom megtelik vízzel, a kezemet a fejem fölött tehetetlenül csapkodva találom. Nem kapok levegőt, ami egy pillanat alatt előhozza a tegnap éjszaka borzalmas emlékét.

Az az igazság, hogy mostanában eléggé aggódom az egészségem miatt, így tudom, hogy simán lehet, hogy túlreagálom. Talán nem kéne egyáltalán óvatosnak, aggodalmaskodónak lennem. Csupán tudom, hogy a lelki válságokra komolyan tud reagálni a szervezet. Ha az utóbbi évek nem számítottak annak, akkor nem tudom, mi az. Mivel most úgy érzem, kezdek kijönni a dologból, az utóbbi hetekben lelkileg egész stabil voltam, és mivel a ház-probléma is megoldódni látszik, nemsokára kiszakadok majd a mostani fojtogató környezetből is, tehát elmondható, kezdek egyenesbe kerülni. Úgyhogy jönne a kérdés, miért aggódom, mikor minden rendbe jönni készül? Annyi a gond, hogy eddig mindenkitől azt hallottam, az ilyen reakciók akkor jönnek, amikor már kezd helyrejönni a helyzet. Én pedig attól félek, hogy engem is megtalál.

Talán annyira félek ettől, hogy emiatt jelentkeznek majd a gondok, de esküszöm, ezidáig még csak tudatos sem volt. Feltűntek ezek az apróságok, amik kísértenek, de a mai napig nem fogalmazódott meg bennem, hogy talán aggódnom kéne, hogy ez csak a kezdet. Igazából lehet fölösleges erről beszélnem is, hiszen nem nagyon tudok mit csinálni vele, legalábbis most biztos nem.

És hogy mi is a baj? Mindennapos migrén, inszomnia, étkezési zavarok. Bár ezek nálam már valamelyest megszokottak, az inszomniával már egy-két hete küszködöm és korábban is megjelent már az életemben, az étkezési zavarok pedig alkalmanként felütik a fejüket. Egyszerűen nincs étvágyam, nem vagyok éhes. Próbálok figyelni rá, hogy így is rendesen egyek, de nehéz, ha egyszerűen nincs az inger. A migrén pedig ezeréves problémám, de mostanában túl sokszor jelenik meg és túl  nehezen kezelhető. De ezeket túlélem. Nem olyan komoly. 

Viszont tegnap... tudom, hülyeség. De nekem nagyon meghatározzák az egész napomat az álmaim. Ha álmomban megjelenik egy régi barátom, egész nap rá gondolok, ha akkor jókedvem van, akkor egész nap ott fog bújkálni bennem ez a hangulat. És mikor álmomban pánik rohamom volt... nos, az is eléggé meghatározta az egész nap leforgását. Nem tudom, volt-e bárkivel ilyen. De nem kívánom senkinek. 

Próbáltam lélegezni, figyeltem rá, hogy úgy működjön a dolog, ahogy máskor ösztönösen teszem. Láttam, ahogy emelkedik a mellkasom, de a levegő mintha nem jutott volna el a tüdőmig. Éreztem a stresszt, ami összehúzta a szobát, ólomsúlyként telepedett meg a mellkasomon. Küzdöttem a levegővétellel, mintha könnyek is futottak volna az arcomon. De egyszerűen nem sikerült. Semmit nem csinálhattam, hiszen az egész nem történt meg, csak aludtam. De a kín mintha valódi lett volna. Emberek vettek körbe és nézték, ahogy szinte fulldoklom. De senki nem segíthetett. És nem emlékszem, mikor ébredtem fel belőle. Az egésztől olyan végtelenül tompa és sebezhető lettem. A probléma pedig az, hogy utána pedig ma, mikor lecsúsztam azon a rohadt csúszdán, amitől hirtelen nem kaptam levegőt... nem mondom, hogy tényleg megtörtént, de nem bírtam. Kezdett szabálytalanná válni a légzésem és mintha az egész elölről kezdődött volna, csak most élesben.

Egyelőre nem kezdem magam temetni, de nem értem, miért vannak bajaim és mit tudnék tenni ellene. Kimászom belőle, igyekszem nyugodt maradni, és elkerülni a gondolatot, hogy talán nem normális ilyeneket tapasztalni. Igazából nem tudom, ezt miért írtam le, csak ki akartam adni magamból. Hiszen csak túlagyalom.