Ülök a már órák óta zötykölődő kocsiban. A lábam már zsibbadt, a fejem hasogat, de nem érdekel, hiszen az autó végre hazafelé tart.

Ezer bocsánat, amiért eltűntem az utóbbi napokban, de talán mondhatom azt, hogy jó okom volt rá. És most nem akaok magyarázkodni sem, csak egyszerűen lepötyögöm nektek, mi volt az oka. Igazából akár egy szóban is összefoglalhatnám, hazajöttem. Másfél hónap után újra átléptem a ház küszöbét, újra a saját ágyamban aludtam, a saját városom utcáin tipegtem. És ez azzal járt, hogy levegőt venni sem volt időm. Végre!

Már annyira vártam a nyüzsgést, most végre megkaptam, és azt hiszem, nincs is még vége a dolognak. Először a hazaérkezésemre koccintottunk, azután a sikeres adásvételire, azután csak mert olyan rég láttuk egymást a nagynénémmel, azután egy buliban, szóval mára már majdhogynem alkoholistának titulálhatom magam. Egyébként nem, egyszer sem estem túlzásba, még csak azt se mondhatom, hogy berúgtam, akármelyik napot tekintve.

De lényeg a lényeg, csütörtök reggel óta egy óra szabad időm nem volt még itthon, a bőröndöm kinyitva hever a szobám közepén, az egyik zsebből pedig ki-kizuhannak a ruhák a földre. Ennyire nem volt még időm, de ma azt hiszem végre van egy szusszanásnyi, hogy aztán holnap (vagy akár ma délután), újra belevessem magam az életbe. 

Persze, a dolgok rengeteget bonyolodtak is, a legutóbbi tervemen egy apró, ám rendkívül lényeges változás történt. Tesóm mégsem megy még külföldre, szóval beköltözik mellém. Úgyhogy a nagy különszakadás elhamarkodott álmodozás volt, és nem tagadom, hogy rengeteg rossz érzésem van a dologgal, de semmit sem tehetek ellene. Remélem, hogy ezúttal nem süketel, és tényleg csak ideiglenes. Az a baj, hogy túl jól ismerem már. 

De aláírtuk a papírokat, úgyhogy valami mindenképp elkezdődött, most már teljesen biztos, hogy eladjuk a házat, amibe születtem. Kicsit furcsa, de mégis egy hatalmas felszabadult sóhajjal tudnám jellemezni a dolgot. Csak menni akarok tovább. És végre fogok is. Csak bárcsak az eredeti terv szerint... de mindegy, hagyjuk.

Viszont összességében azt mondanám, most remekül vagyok. Nem érzem magam annyira szeretetlennek sem, talán ez a másfél hónap tette, annyira hiányoztak az itteniek, hogy kicsit elkezdtem őket értékelni. Persze, még mindig szorosabb barátságokra vágynék, de szeretem őket, és képes vagyok meglátni, hogy azért ők is szeretnek engem a maguk módján. Az utóbbi napok pörgésére pedig jobban szükségem volt most, mint azelőtt bármikor. Kezd egyre jobban körvonalazódni, merre akarok tovább menni, csupán a B tervet kell kidolgoznom, mert nem is én lennék, ha nem valami őrülten kockázatosra vállalkoznék. De nem kell feladnom semmit, és még meg is fogok belőle élni, ha szerencsém van. Na, de erről majd máskor, egy másik bejegyzésben. Annyit akartam kihozni ebből az egészből, hogy haladok. Talán lassan, de már így is hatalmas lépést tettem most, és tényleg változásra leszek kényszerítve. Még messze a vége, de igyekszem kihozni a maximumot.