Lassan, szokásosan kicsit bizonytalanul szedem össze a dolgaimat. A mai edzőruhát, a sportmelltartókat, a fülhallgatót, azt a vackot, ami a telefont a felkaromon tartja, végül a futócipőt. Az újrakezdés nehéz, de már a hetedik edzésnél tartok. [A bejegyzésben túlzások találhatóak, nem kell minden szavát komolyan venni ;) ]

Jókedvűen robogok le a lépcsőn, miközben a telefonnal szerencsétlenkedem. Megint rosszul dugtam be a telefonba a kábelt, vagyis mikor elindítom a zenét, az egész lépcsőházat betölti a zene. Remek. Ügyetlenül kibányászom a gondosan becsatolgatott tokból, ami még mindig a felkaromon fityeg, aztán megmozgatom a kábelt. Újra elindítom a zenét és végre az ősrégi fülhallgatómból szólal meg a dal. Diadalittasan felsóhajtok és kilépek a házból, miközben elindítom az alkalmazást, ami majd méri, mennyi ideig futottam, merre, hány kilométert.

Lassú tempóban kezdek futni, bár tudom, még lassabb is leszek pár perc múlva, mikor a kezdeti lelkesedés elmúlik. Szemben egy fiatal srác sétál. Próbálom nem annyira megnézni, mint amennyire ő néz meg engem. Szája pimasz mosolyra húzódik, ahogy tekintetünk összefonódik. Francba, miért ilyenkor? Egyáltalán miért kell bámulni az ember lányát, ha az sportol? Miközben elhaladok mellette, azon tűnődöm, vajon egy tizes skálán mennyire vörös az arcom. Mivel még csak most indultam, reménykedhetek abban, hogy nem néztem ki úgy, mint egy ember paprika fejjel. Halványan elmosolyodom az elmémbe furakodó kép hatására.

Ah, Istenem, de gyűlölöm ezt az emelkedőt! Úgy fájnak a lábaim a tegnapi edzéstől, hogy azt hiszem talán amputálni kéne. Hogy is volt? Olvastam valami motivációs izét... Valami olyasmi, hogy ha fáj, akkor működik? Mindegy is, hülyeség. Hol is álltam meg legutóbb pihenni kicsit? Te jó ég, még fél kilométer, addig nem állhatok meg. A múltkor kibírtam, most is kibírom!

Na jó, nem kapok levegőt. Megállok. Francba ezzel az idős házaspárral, amiért most kell friss levegőt szívniuk. Biztos ők is úgy gondolják, hogy puhány vagyok. De kit is hitegetek az vagyok, nem? Nem bírtam ki addig. Ennek a futásnak nincs is értelme, hiszen nem is fejlődök.

Bekanyarodok, szembe kerülök a nappal. Elvakít a fény. Basszus, még pár száz métert ebbe az irányba kell futnom, addig megvakulok. Hozni kellett volna napszemüveget. Legközelebb hozok. Az majd legalább takarja a futástól vörös arcomat. De akkor lötyögne a fejemen, talán le is esne. Akkor maradok a hunyorgásnál.

Miért van ilyen meleg? Később kellett volna jönni. Akkor talán kevésbé melegednék ki. Miért nem vagyok olyan lány, aki futás közben is gyönyörű? Persze, nekem vörös fej, meg izzadtság jutott. Na, nem baj, innen szép győzni, nem? Gyűlölöm ezt a meleget. A pokolban nincs ilyen meleg. Gyűlölök futni is. Legalább már félúton vagyok.

Nem is olyan rossz ez. Menni fog, megcsinálom. Mindenkinek leesik majd az álla, mikor meglátják, milyen csodás lett az alakom. Már alig várom, hogy lássam az arcukat! Már haladok is, nem? Nem. Azt hiszem soha többet nem nézek a combomra futás közben. Egy évezred kell, mire végre vékonyabb lesz. 

Egy másik futó! Nem csak én vagyok ilyen elvetemült, hogy kijöjjek ebben a melegben! Akkor nem állhatok meg, amíg hallótávolságban van. Előtte már nem égetem magam. Biccentsek? Integessek? Ezek a helyzetek mindig annyira mások! Összenézünk, egy gyors mosoly fut át az arcán. Na, akkor ezzel meg is volnánk. 

Végre, mindjárt otthon vagyok. Ezek után nem is futok szerintem. Nem is éri meg ez az egész. Majd... majd kitalálok mást. De legalább ezt az egyet már végigcsinálom. Istenem, végre, itt vagyok! Vizet akarok. Sok-sok vizet! Jaj ne, lépcsők. Legközelebb földszinti lakásba kell költöznöm. Belépek a lakásba, a konyhába berobbanva inni kezdek, majd leülök a székre. Anya azt kérdezi, milyen volt. Elmosolyodom és őszintén válaszolom neki, hogy nagyon jó volt, még jobban is ment, mint múltkor. Megyek holnap is.