Az óra már hajnali órát ütött, de én még mindig megigézve bámultam a képernyőre. Úgy éreztem, végre találtam valami csodálatosat. [ő a második, egyben utolsó bejegyzés, amelyik helyet kapott az "új" posztok között, ezért került picit előrébb]

Néha ott találsz egy kisebb feloldozást, ahol a legkevésbé várnád. A napról napra egyre jobban fogságba ejtő kétségbeesés, csalódottság és feleslegesség érzése már lassan kezdett megfojtani. Tudtam, hogy sürgősen kezdenem kellene valamit, mert ebbe beleőrülök. De sajnos a dolgok nincsenek az irányításom alatt. Semmit sem tehettem, hogy megállítsam magam a lejtőn, mert az egyetlen, ami most igazán segítene, nem rajtam múlik. 

Unalmamban az ágyon fetrengtem és magamban a lét értelmetlenségén átkozódtam, elmormoltam volna egy-két imát, hogy végre jöjjön az, amire eddig vártam, hogy aztán ne bánjam meg ezt az egészet. Ne érezzem azt, hogy a semmiért léptem meg ezt. Hogy minden, amit hittem, reméltem ne legyen hazugság. Ha mikor hazamegyek, minden ugyanaz marad, ha semmi, amit vártam volna ettől a kalandtól nem valósul meg, legalább egy apró szeletében, akkor meg fogom bánni. Megbánom, és újra összezuhanok. Ennek tudatában pedig nyilván nagyobb rajtam a nyomás is. Sírtam, szenvedtem. Úgy éreztem, kiürültem. Már majdnem feladtam.

És akkor mentem rá a Pinterestre. Úgy egy hónapja regisztráltam, csak azért, hogy megnézhessek egy képet, azóta pedig a felhasználóm magányosan létezett az internet eldugott bugyraiban. Aznap pedig elkezdtem felfedezni, keresni, nézni, találni. Álmaimban nem gondoltam volna, hogy csak egy kisebb kutakodás, nézelődés fog egy pici életet verni belém. Oké, nem mondom, hogy most már minden helyreállt a fejemben. Talán szánalmas is, hogy ennek örültem meg annyira. De van valami hihetetlenül motiváló abban, ha olyan dolgokról nézel képeket, olvasol cikkeket, amik arra emlékeztetnek, aki lenni szeretnél, akivé még talán válhatsz, vagy aki egyszer voltál. 

A művészettel, vagyis inkább a festészettel, a kapcsolatom mindig is bonyolult volt. Szerettem, szerettem, de valamiért nem tudtam igazán azonosulni vele. Gondolatban csodáltam, de nem volt hozzá türelmem a valóságban. Mindig is arra gondoltam, hogy majd egyszer rátalálok arra, ami engem is megfog és akkor átadhatom magamat a művész-lélek részemnek.

Mutatom, mik (kik) voltak azok, amik pontosan ezt érték el: [ha a kép fölé viszed a kurzort, színes lesz!]

 Alyssa Monks:

és igen, ezek festmények...

rcolo

ő csak mert olyan könnyed és egyedi

Silvia Pelissero (Agnes Cecile)

Brooks Salzwedel

Antoine Art

Clara Lieu

Jimmy Lawlor

Szóval ő az, akiről még valószínűleg hallani fogtok tőlem, annyira csodálatos :)

Tehát ők lettek volna a legkiemelkedőbbek. Remélem, Nektek is elnyerte valamelyik a tetszéseteket, várom a véleményeket! Nektek van esetleg kedvencetek? Mutassátok nyugodtan! :)