Nézem ezt a dühítően fehér rublikát, amiben villog a kurzor és azon gondolkodom, hogy a viharba tudnám megfogalmazni, amit érzek. Megint nem találom a szavakat.

Ahogy körbenézek a kis területen, ami a szobámként szolgált az elmúlt másfél hónapban, szinte látom, hogy valami nincs rendben. A cuccaim kezdik beteríteni a padlót, minden össze-vissza van körülöttem. Mintha így jelezném, hogy mekkora káosz van bennem. Mert közben belül őrlődöm. 

És miért? Egyrészt azért, mert valamit félrekötöttek bennem és képes vagyok mindenre ráparázni, minden miatt görcsölni, szorongani. Másrészt pedig azért, mert apránként tudatosul bennem, hogy röpke három hónap múlva az egész életem feje tetejére áll. És még nagyon sok minden van azidáig.

Azt hittem, majd mikor rájövök, hol húzhatnám meg magam, hol találok majd fedelet a fejem fölé, képes leszek megnyugodni. Egy egész jó megoldást találtam, azt mondom, a lehetőségekhez mérten a legjobbat. Közel leszek az iskolához, egy olyan lakásban, ami még ha csak részben is, de az enyém, és lesz elég bevételem egy kényelmes életvitelhez, anélkül, hogy dolgoznék, ezzel veszélyeztetve a tanulást. Nem hittem, hogy sikerül, de még a tesómat is rá bírtam venni, hogy menjen bele ebbe a lehetőségbe. Így már csak elő kell készítenem azt az életet. Na, de ez sem lesz könnyű menet.

Mert mikor arra gondolok, hogy meddig tarthat majd, mire lebunyózzuk, kinek mi jár és mi nem... mire eladunk mindent, ami mozdítható, még egymás szemét is ki fogjuk kaparni a testvéremmel. Próbálunk harcolni ellene, de túl sok minden történt velünk, és nem tudunk békében létezni egymás mellett. Azok után már nem, amiket kimondtunk egymásnak. Meg kell próbálni, de egy ilyen helyzet, amibe most kerülünk, ahogy a közös ingóságokból kell pénzt csinálni, szilárdabb kapcsolatokat is megingathatna. 

Keresnem kell egy lakótársat, és hiába mondogatom magamnak, hogy simán fog menni, közben mélyen belül aggódom miatta. Nem akarom, hogy átverjenek és valaki olyat kell találnom, aki biztosan tud fizetni, mert az első pár hónap nagyon húzós lesz. Egy pici lakásba pedig nehéz lenne elkerülni egymást, szóval... De nem hibázhatok, mert mindenki a bukásomat várja.

Az egész mögött az van, ami azt hiszem, már több emberrel is megtörtént. Évek óta hallom mindenkitől a családomban, hogy nem vagyok képes rá. Folyton ezt súgták a fülembe, arról biztosítottak, hogy nem tudok egyedül életben maradni. Én mindig tiltakoztam, mert tudtam, hogy erős vagyok. Kibírom. Ha ami eddig jött, kibírtam, akkor már mindent képes vagyok átvészelni. A felületes baráti kapcsolataim pedig hiába próbálták táplálni ezt az érzést alkalmanként, mégis ott volt bennem az az apró repedés, amit a családom okozott. Beleültették a kételyt, és akárhogy harcoltam, most, hogy itt vagyok a dolog küszöbén, kezd kikelni belőle a nyers pánik. Tudom, hogy több van bennem, mint amennyinek a családtagjaim, a hozzám legközelebb álló emberek gondolnak rólam, de pont azért, mert ők mondták, én is kezdem elhinni. Eddig nem is vettem észre, de most...

A nap huszonnégy órájában görcsben áll a gyomrom, azon pörög az agyam, hogyan fogom megcsinálni. Ha épp nem foglalom le magam maximálisan, teljesen kiakadok, hogy mi fog történni. Talán a dolog már nem normális. De egyszer tudom, hogy vége lesz, és én harcolni fogok. Minden egyes porcikámmal küzdeni fogok az ellen, hogy teljesen elhiggyem, ami nem igaz. Hiszen képes vagyok rá. Meg tudom csinálni egyedül is. És mind látni fogják. Ez az egész út csak most kezdődik. Most értünk a prológus végéhez, és ma, vagy talán holnap, átlépem az életem kezdetének küszöbét. Amint leküzdöm az akadályokat az odavezető úton, majd eláll ez a remegés is.