A már ismerős asztalnál üldögélek. Egyik kezemmel a kedvenc italommal töltött pohárral játszom, másikkal egy cigire gyújtok. Nem vagyok szomorú, de még mindig hiányzik valami.

Előre kijelenteném, hogy nem tudom, mennyire lesz ez összeszedett bejegyzés. Sőt, ha őszinte akarok lenni, azt sem tudom, hogy mennyire fog átváltani picsogássá, vagy mennyire fog bánatosnak tűnni. Még mindig nem vagyok összezuhanva, nem vagyok annyira boldogtalan, mint régen, szóval bízom benne, hogy ezt a bejegyzést is sikerül ennek fényében összehozni.

Miről szólt az elmúlt pár nap? Eléggé arról, amiről nem kellett volna. Újabb szál cigikről, mértékkel fogyasztott piákról és mértéktelen költekezésről. Újra fejemre szakadt a szabadság, és igyekszem kiélvezni az életet. A barátaimmal vagyok, márha nevezhetem őket annak. Bízom benne, hogy igen. Vásárolok, hogy kicsit jobban érezzem magam a bőrömben. Iszom, hogy megalapozzam a hangulatot, de legalább ezúttal nem lerészegedésekről van szó, hiszen az már olyasvalami lenne ilyen mennyiségben, amit én is elítélendőnek tartanék, pedig hát minden vagyok, csak szent nem. De megült a fejemben a gondolat, hogy talán ez csak figyelemelterelés. 

A magamfajta végtelenségig szorongó ember képtelen úgy igazán kiélvezni a boldogságot. Pár mondhatni felhőtlen nap után már csak arra tudtam gondolni, hogy egy idő után a boldog percek elfogynak, és újabb mélyzuhanás vár rám. Szóval továbbra sem utasítottam el semmilyen programot, főleg, mivel most először megtörtént az, ami eddig még soha, nem igényeltem a napokig tartó regenerálódást, mint azelőtt. Így a gondolataim elterelődtek, és továbbra is fürödhettem a nyugodt vidámságban. Még mindig így teszek. Elengedem magam, a megérzéseimre hagyatkozom, ügyködök, még ha nem is mindig hasznos dolgokat és igyekszem a kis teendőlistámra koncentrálni. Mert ez végre egy kis sikerélményt nyújt.

Az a helyzet, hogy jól vagyok, mert tényleg így van, egy részem komolyan boldog. Ugyanakkor egy másik énem, az az idealista, tökéletességre vágyó kisgyerek ott belül azt suttogja, hogy ez nem elég. És én tudom, hogy igaza van, mert nekem ez nem elég. Nem ezt akarom. Pillanatnyilag jól érzem magam, de nem ilyen életet akarok magamnak. Én önállóságot akarok és kötődést. Még mindig annyira vágyom a szeretetre, hogy azt már nehéz szavakba foglalni. Biztonságban akarom magam érezni, ehhez pedig szükségem lenne rá, hogy a saját lábamon álljak, és legyen valaki, akire tudom, hogy számíthatok. És semmit sem tehetek annak érdekében, hogy ezt megszerezzem, csak türelmesen várnom kell, hogy mit dob az élet, amivel végre elérhetek odáig. Hát így fogok tenni.

De mivel tudom, hogy ez a jelenlegi állapot nem a végállomás, nem tudok megnyugodni. Aggódom. És mi miatt? Amiatt, hogy ha nem találom meg azt, amit keresek hamarosan, akkor olyan gyorsan zuhanok le ugyanoda, ahol voltam, ahogyan sikerült felemelkedni. Szorongok, hogy elfogy a motiváció, mielőtt a sors úgy dönt, megadja nekem azt, amire várok. És ez az egész tök értelmetlen, mert pontosan ez az állandó szorongás az, ami igazán visszatart attól, hogy teljesen hátradőljek. Már pedig ha valóban az van megírva, hogy ezt a kisebb hullámhegyet nem további emelkedés követi, hanem újabb völgy, akkor ki kellene élveznem minden cseppjét. Egyszerűen gyűlölöm magamban azt, hogy nem tudom elengedni ezt az örökös agyalást, szenvedést, aggodalmat. 

Próbálkozni fogok. Még most, mielőtt elveszítem ezt a "boldogságot". Megpróbálok lenyugodni, kiélvezni ezeket a napokat, heteket, ha szerencsém van, végre hosszabb időszakot. Az önbecsülésem ugyan megint omladozni kezd, igyekszem helyrerázni. Nem fogom feladni harc nélkül, mindent meg fogok tenni. Csak az a baj, hogy nem tudhatom, hogy ez elég lesz-e. De próbálkozni fogok, mert most úgy érzem, van még miért.