Egész nap nem találom a helyem. Letelepedek a gép elé, már ezredszerre, végigsimítok az unalomból begöndörített tincseimen, és belémvág a felismerés, nem találom meg a helyem, amíg nem írom ki magamból ezt.

Hajnal van, már világosodik, de én még nem aludtam. A buszmegállóban ülök, görcsösen bámulok magam elé, mintha úgy kizárhatnám a tényt, fázom. A hideg felkúszik a bőrömön, belevájódik a húsomba, mintha össze akarna zúzni. Mintha mindennek át akarná venni a helyét.

Ott ül mellettem, de egy szót sem szól. Tudom, hogy zaklatott, de nem tudok olyat mondani, amivel segíthetném. Úgy érzem, ha akár egy szót is ki kéne most préselnem magamból, apró darabokra robbanék. Nem akarom, hogy tudja, csalódott vagyok. Nem akarom, hogy tudja, ő okozott csalódást. Az egész az én hibám. Senki sem fér bele az én idealizált elképzeléseimbe. Soha nem találok magam mellé senkit, se barátokat, se szerelmet, se családot, semmit, ha nem tanulom meg az ábrándjaimat elengedni. Az egész a fejemben van elcseszve.

Fázom, és ha belegondolok, kedvem lenne pityeregni. Hiszen a bűntudat fojtogatóan telepedik rám, amiért megint megcsináltam. Az elhatározásaimat mosolyogva dobtam a kukába, egy cseppnyi élvezetért. Kidobtam egy csomó pénzt egy éjszakányi szórakozásért. De miért érzem magam bűnösnek, amiért szórakoztam? Nem először történt már, és nem is utoljára. Jól éreztem magam, fiatal vagyok, figyeltem a határokra, akkor miért szégyellem magam? Valamiért mégsem érzem helyesnek.

Lépteket hallok, egy fiú csatlakozik néma várakozásunkhoz. Ahogy végigmérem a srácot, egy újabb elkeserítő gondolat áramlik az elmémbe. Mennyire lennének mások a dolgok, vajon...? Mi lenne, ha nem lennék ilyen egyedül? Ha valaki a fülembe súgná, hogy ne kövessem el ugyanazokat a hibákat? Vajon ő meg tudna védeni önmagamtól? Meg bírná akadályozni, hogy meneküljek? A gondolatmenetet harag követi. Ez is csak felelősséghárítás. Nekem kell legyőznöm a démonaimat, és nem várhatom el senki mástól. Arra hivatkozom, hogy azért nem érzem jól magam, mert nincs, aki segít. De nekem kell segíteni, mert senki nem fog megmenteni. Soha nem teszik. Igazából már az is elég lenne, ha csak a vállamra terítene egy kabátot, hogy ez a didergés abbamaradjon.

Ahogy végre letelepedek a buszon, ami minden korábbi reményeimmel ellentétben ugyanolyan fagyos, arra gondolok, hogy valami nem jó. Olyan végtelenül elégedetlen vagyok. Valami még mindig nincs a helyén az életemben, és nem tudom, merre van. Csak türelem kell? Olyan nehéz hinnem benne, hogy bármi képes magától megoldódni, hiszen mikor semmit sem tettem, minden csak összeomlott. De semmit nem tehetek. Önállóságot akartam, de nem kaphatom meg. Barátokat akartam, de senkit sem érdeklek annyira, hogy keressen, ha én nem írok. Szerelmet akartam, de csak részeg próbálkozókat és üres csókokat kaptam. Családot akartam, de mindannyian magamra hagytak. Annyi mindenre vágytam, de semmit sem sikerült elérnem. Csak egy senki lettem, egy apró lány, aki mindig rosszul jön ki, és nem tud kitörni, akárhogy próbálkozik. Úgy érzem, nem itt kéne tartanom. Az egésznek nem így kellene lennie.

Hirtelen undorodni kezdek az egész életemtől, magamtól, a világtól. Újra megjelenik előttem a mindent-felégetés gondolata. Ami most van, nem jó, akkor miért ne kezdenék valami teljesen újat? Azért mert nincs választásom. Gúzsba vagyok kötve, és semmit sem tehetek. Mikor találom meg az utat? Kétségbeesetten keresem továbbra is, de nem tudom, hol lehet. 

Egy óra buszozás után átfagyva lépek be a házba, ahogy végigpillantok viharvert kinézetemen, újra próbálom összeszedni a pozitív gondolatokat. Úgy érzem, hogy meg fogom találni. Tudom, hogy megtalálom, csak valamit még mindig rosszul csinálok. Pedig esküszöm, általában jól érzem magam, de mégis ott van az a kongó üresség, ami ezekben a gyenge pillanatokban újra bekebelez, ilyen bejegyzéseket hagyva maga mögött. Mérges vagyok, mert száz és száz ilyen bejegyzést írtam már, és azt hittem, végre magam mögött hagyom. De ha nem írom le, attól nem válik semmissé. Haladok tovább, bukdácsolok az úton és egyszer odaérek, ahol lennem kell. Egyszer majd kihúzhatom magam, és azt mondom, boldog vagyok. Teljesen boldog.