Ahogy megcsap a hangulata, megül a fejemben a kérdés, ugyan miért járok ilyen ritkán koncertekre. Talán ezen változtatni fogok.

Azért döntöttem úgy, hogy írni fogok a koncertről, amin pár napja vettem részt, és a bandáról, aki fellépett, mert annak idején én is itt, a g-portálon hallottam róluk először, és emiatt döntöttem végül úgy, hogy meghallgatom őket. Kicsit sem bántam meg, szóval ha csak egy embernek is tovább tudom adni az élményt, akkor már megéri lepötyögni a dolgokat. 

Tehát ahogy írtam, először itt hallottam a Paddy and the rats-ről, méghozzá guule blogján, és csak jókat mondott róla, de hiába volt a bejegyzés alján egy videó, nem hallgattam meg, szimplán csak lustaságból. Aztán ahogy telt az idő, ismét jókat hallottam róla a tesómtól, végül egy barátnőmtől is nagy dícséreteket zsebeltek be. Így történt tehát, hogy mikor megláttam, hogy aznap léptek fel a tavalyi Szigeten, amikor én is ott voltam, nem volt kérdés, hogy adok nekik egy esélyt. Hát, mit mondjak, nem bántam meg. Nagyon nem. Na de miért is nem?

Miafaszvan?
Ez a magyar banda tele van hagyományokkal, ami nagyban segíti, hogy olyan hangulatot adjon, amilyet. És milyen hagyományokkal? Egyáltalán egy koncertnek hogyan lehetnek hagyományai? Kezdjük azzal, hogy nem kell kétségbeesned, ha késel. Ők is fognak, egészen addig nem fognak a színpadra állni, amíg már a tömeg hangosan nem kántálja, hogy "Mi a fasz van?". Szóval ha már ezt hallod, megkönnyebbülhetsz, jönnek. 
Azt hiszem, hagyománynak mondható már az a közeli kapcsolat, amit a banda a nézőivel táplál. Ezt nehéz leírni, ez érződik. Egyszerűen érződik az a szeretet, ami oda-vissza működik, és szerintem ez olyan, aminek minden zenekarnál meg kellene lennie. Egyszerűen tapintható a koncert végi közös selfie-ből, a két szám közötti csevelyekből és a dalok közbeni "Hajrá Busapest"-ekből.
Talán most azt gondolod, hogy a bevett hagyományoktól kiszámítható lesz az egész koncertélmény, de én nagyon nem így éreztem. Izgatottan vártam a fináléként szolgáló Freedomot, amire természetesen vissza kellett őket tapsolni. Szóval én azt mondom, hogy ezek az apró kis szokások kellően megalapozzák a hangulatot, már emiatt érdemes elmenni.

Néhány tipp, ha meghoztam a kedvedet

• Ez egy táncolós-ugrálós koncert. Így készülj. Ne kövesd el azt a hibát, mint én, ne új, még betöretlen cipőben menj, és jobb, ha nem nagy táskát viszel, mert simán lehet, hogy belefutsz abba, amibe én, vagyis hogy zárva a ruhatár, így egész este szenvedhetsz a táska-problémával.
• A közönség elég sokszínű, a punktól a rasztán át a teljesen átlagosig mindenki megfordulhat itt, szóval nagyon nem kell fennakadni a megjelenésen, abban menj, amiben jól érzed magad.
• Ne is menj, ha: bántják a füledet a csúnya szavak, nem szeretsz ugrálni, táncolni egy jó zenére, nem érzed magad nyitottnak egy teljesen egyedi zenére. Merthogy senki ne mondja nekem, hogy ők nem egyediek. 
• Vigyázz a pogóval. Főleg a koncert elején, de igazából bármikor vigyázz azzal, hogy középre mész, mert itt bizony eddig, mikor voltam, mindig volt pogózás. Ha akarsz, akkor célozd meg a kialakuló kört középen, de amennyiben te is roppant alacsony és átlagot tekintve kicsinek tekinthető vagy, aki hozzám hasonlóan nem érzi jól magát, ha lökdösik a buli hevében, akkor igyekezz elkerülni a tömeg közepét.
• Engedd el magad! Ne gondolkodj, csak élvezd az egészet. Hidd el, jó lesz. Még ha egyetlen számot sem ismersz tőlük, hamar megtanulod, mit kiabálj, hogy táncolj rá, stb., és jót fogsz bulizni.

Tehát...
Összegezve azt mondanám, mindenki hallgassa meg egyszer, de én mindenképpen javasolnám, hogy élőben nézzétek meg, ha van rá lehetőségetek, szerintem sokkal nagyobb élmény, akkor jön át igazán az egész hangulata. A Paddy and the rats egyedi, hangulatos, és hatalmas bulit csinálnak, akármerre is járnak, amit szerintem egyszer mindenkinek ki kellene próbálnia. De aztán lehet, csak nekem jött be ennyire az, amit nyújtottak, szóval ha valamilyen csoda folytán nem tetszene, azért felelősséget nem vállalok!