Hosszú idő telt el, vagy ha hosszúnak nem is mondható, de az életemben olyannyira meghatározó volt, hogy hosszabbnak tűnt, mint amiről valaha beszámoltam nektek.

Annyi jelentéktelen dologról írtam már nektek. Fölösleges problémákról, hamis reményekről, bugyuta apróságokról. Szántam rájuk egy egész bejegyzést, szóval nem tartanám jó ötletnek, hogy a kimaradásom alatt történteket megkíséreljem összesűríteni egyetlen bejegyzésbe. Szóval azt hiszem, meg sem próbálom, inkább részekre szedem, mert rengeteg minden történt, amit szeretnék megosztani veletek. Nem időrendben fogok haladni, hanem az életem egyes részeit tervezem majd egy-egy bejegyzésben összedobni nektek. De aztán ki tudja, talán ebből is katyvasz lesz, nálam már nem lehet tudni.

Mindenekelőtt szeretném megköszönni mindenkinek, aki írt, jelezte, hogy vár vissza, szorít a költözéshez satöbbi. Nagyon jól esett, így el merem hinni, hogy azért van még értelme visszatérni a kis zugomba, nem csak a saját lelkemet könnyítem. Még nem volt időm mindenkinél behozni a lemaradásaimat, de rajta vagyok! Lehet reagálni még nem fogok, de ígérem, mindenkinél felveszem a fonalat, akiket eddig is olvastam. Ami azt illeti, szeretném egy kicsit megint felrázni az oldalt, és olyanná formálni, ami jobban illik ahhoz, aki lettem. Na, de ez már a jövő zenéje, hiszen valami bevezető szerűen terveztem nagy vonalakban összefoglalni a történteket.

Ez a hónap hozott jót és hozott rosszat, rengeteg káoszt, jó nagy mennyiségű stresszt és a legfontosabb: változást. Sokat. Bár ez azt hiszem, várható volt, tekintettel arra, hogy azt a házat hagytam el, ami mindig is az otthonomat jelentette. Az emberek, akikkel találkozom, mind arról kérdeznek, milyen érzés volt elhagyni azt a csodás helyet és lecserélni egy egyszerű panellakásra. Legszívesebben nevetnék rajtuk, ahogy rám meresztik kiskutya szemeiket, és arcukra kiül a sajnálat. Oh, mennyire nem ismernek engem! Egy csepp rálátásuk sincs a helyzetre. De maradok az udvariasság jól bevált keretei között és megpróbálom szavakba önteni, mennyire fantasztikus dolog is ez. Megnyugtatom őket, hogy ez a költözés sokkal több felüdülést hozott, mint amennyi bánatot, de hogy elégedettek legyenek, bevallom nekik, hogy valóban, kicsit furcsa még ez a helyzet.

Valójában még nem fogtam fel teljesen, de talán soha nem is fogom. Hihetetlen az, hogy tényleg pontot tettünk a mondat végére és túl vagyunk ezen az egészen. Összedobozoltunk, átpakoltunk, és már új helyen alszom, más buszra kell szállnom, hogy hazamenjek, más időben kelek, más hangokat hallok, mikor próbálok álomba merülni... Az egész nagyon új, nagyon más. De jó. Szükségem volt erre. Talán így tovább tudok lépni. Teljesen soha nem leszek ugyan túl rajta, de egy hatalmas lépést tettem most felé. Valóban egy új fejezetet nyitottam, és azt hiszem, ez tetszeni fog nekem.