Most, hogy az előző bejegyzésekben sikeresen bemutattam, mennyi jó dolgot hozott az életembe ez az egy hónap, kénytelen vagyok megemlíteni azt is, ami rossz irányba változott. Mert milyen lenne az életem negatívumok nélkül?
Azt mondják, nincs fény sötétség nélkül. A sötétséget már elég jól ismerem, így reméltem, hogy majd mikor kicsit jobbra fordulnak a dolgaim, teljes egészében megismerkedhetek a fénnyel. De lassan kénytelen leszek belátni, hogy a tökéletesség, amit maximalistaként keresek, nem létezik. Míg egy szinten sikerült rátalálnom a belső harmóniámra, egy részem jobban romokban van, mint valaha.
Annak, hogy az egészségemen folt esett, rengeteg oka lehet. Sőt, tulajdonképpen a problémák már korábban is megvoltak, csupán elmélyültek a tünetek, illetve jobban szívemen kezdtem viselni a dolgot. A költözés miatt meg kellett ismernem a kimerültség egy teljesen új szintjét, és a stressz sem hagyott magamra. A tesómmal való állandó vitáim pedig gyanítom jobban megviselnek lelkileg, mint azt akár magamnak is be bírnám vallani. Tehát logikusan megmagyarázható az, hogy nem úszom meg anélkül, hogy valami valódi gond árnyékolja be a már-már jó képet.
Nem tudom, mennyire érződik, hogy milyen nehéz beszélnem erről. Az egészségügyi problémáim soha nem kaptak helyet a bejegyzéseimben, de az utóbbi hónapban valamiért jóval többször fordult meg a fejemben az egész, aminek eredményeképp az önbecsülésem apró kis romjai is megremegtek. Rengeteg dolgom volt, egy idő után már jártányi erőm sem volt, így az egészséges életmód követése is eléggé megakadt, így minden apró felhúzó erőt elveszítettem. A dolog pedig napról napra egyre rosszabb lett.
Szóval a legnagyobb baj már nem is a bőrgyógyászati gondjaim komolyabbra forulása, vagy a kisebb nőgyógyászati kellemetlenség, hanem sokkal inkább az, hogy ennek köszönhetően elvesztettem az önbizalmamat. Próbálom újra megtalálni, de valahogy nem tudom, hol kezdhetném. A gond az, hogy ez a válság elhatalmasodott és könnyű szerrel kerített a hatalmába.
Újra sminkelni kezdtem a hétköznapokban is, pontosabban alapozni, hogy könnyebb legyen legyőznöm a vágyat, hogy a házban maradjak. Mert a dolog odáig fajult, hogy egyszerűen nehezemre esik emberek közé menni, olyannyira szégyellem az arcbőrömet, és azt, hogy nem tartozom azok közé, akik kiemelkedően szépek, vagy legalább szép alakkal rendelkeznek. Tudom, hogy minél előbb le kell győznöm ezeket a mérgező gondolatokat, de nem tudom, mit tehetnék. A gond az, hogy már nem tartom őket hülyeségnek. Tudom, értelmetlen magamat hibáztatni, az önostorozás pedig nem megoldás. De az ésszerűbb pillanataimban is be kell látnom, hogy azok, amik olyannyira zavarnak a testemen, valóban csúnyák, és nem az "ugyan, mindenkinek ilyen" szinten. De hogy tudnék megbékélni magammal, ha ehhez el kell fogadnom, hogy nem csak tökéletlen, de hibás termék is vagyok?
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia! Nem tudom, hogy ugyanazzal szenvedünk-e a mindennapjainkban mindketten, de nekem az akne az, ami nagyon sok keserűséget okoz. A világ legegyszerűbb dolga eltakarni, és legtöbbször ezt teszem. Egyszerre érzem tőle jobban és utálom magam érte. Azért az sem igaz, mondjuk, hogy nem teszek ellene tudatosan - próbálok a csipsz és csoki részleg mellett olyan gyorsan elsuhanni a boltban, ahogy csak lehet, mosakodom és van egy gyógyszeres kenőcsöm, amit naponta használok (kiszárít, leviszi a faggyútermelést), illetve reggel is felviszek egy másikat, ami hidratál, ráadásul szedek tablettát. Ennek ellenére is megjelenik 1-2 haragos vörös pötty 2-3 naponta, és ugyanannyi, vagy hosszabb idő alatt múlik el. Amit nem értek, hogy miért marad meg a szín, mikor már rég elsimultak, pedig régen ez nem volt így. Amit tudok, hogy nem kéne: elgyengülni az olyan ételeknek, piszkálni az arcom stb. Mégis eltörpülni látszanak ezek a belefektetett energiám mellett és nem tudom, mit csinálok rosszul :(
Amit szintén észrevettem viszont egy nap, mikor este a tükörbe nézve rájöttem, hogy feledékenységből nem korrektoroztam, hogy nem számított cseppet sem abban, hogy az emberek hogy viszonyultak hozzám. Vidám és magabiztos voltam, és ők ezt látták. Vidám voltam, mert az én kis fejemben jól néztem ki. Legalábbis elfogadhatóan. :D
Szia!
Bevallom, nem tudom még pontosan, hogy ugyanaz lehet-e, mivel még nem sikerült időpontot foglalni a bőrgyógyászhoz, viszont gyanítom más dologban szenvedek, nekem hónapokig tart, mire begyógyulnak a csúnyább sebek, ráadásul elég nagyok és hihetetlen sokáig marad gennyes is. Szerencsére ezek javarészt nem az arcomon jelentkeznek, hanem a mellkasomon, így nem látszik általában, viszont most már egy hasonló, de enyhébb változat megjelent az arcomon is, ahol inkább még csak kisebb-nagyobb pattanások jelentkeznek. Én egyelőre még csak az arcápolással tudtam tenni a cél érdekében, napi kétszer használok erre a célra gyártott arclemosót, illetve rendszeresen használok bőrradírt is, de egyelőre nem vettem észre olyan változást, amilyet szerettem volna, de remélhetőleg nemsokára már eljutok orvoshoz is és az segít rajtam, mert hát eléggé el vagyok tőle szomorodva, és mostanában tényleg nagyon ráült ez a dolog a mindennapi hangulatomra.
Egyébként pedig tudom, hogy ha úgy vesszük, nem számít, lealapozom-e, főleg mivel akármennyire is próbálkozom, nyomtalanul nem tudom eltüntetni, vagy ha igen, akkor is a nap során kopik annyit, hogy újra látszódjon. Viszont én annyira kellemetlenül érzem magam miatta, hogy még így is, hogy mindent megteszek érte, hogy ne látszódjon, gyakran járnak efelé a gondolataim, belenézek a lány mosdóban lógó tükörbe és újra elvesztem a magabiztosságot, ez pedig csak rosszabb volna, ha még ezt a kicsit se tenném meg reggelente.
Remélem megoldódik a te problémád is! :)