Egyik pillanatban boldog vagyok, a másikban ideges, a következőben sírnék. Egy érzelmi hullámvasúton telnek a mindennapjaim, amit csak az alvás állít meg.

Nehéz mostanában írnom, mert az, hogy kevés időm van, már-már enyhe kifejezésnek tűnik. Heti kétszer reggel hét és este nyolc között nem vagyok itthon, ami azt jelenti, hogy még késő este kell nekilátnom a tanulásnak. Az a helyzet, hogy kicsit aggódom. Érzem magamon, hogy ki kellene pihennem magam. De amikor elalszom, bűntudatot érzek. Nem állhatok le, mert akkor a pánik újra megtalál, nem vesztegethetem az értékes időmet és nem engedhetem, hogy a jegyeim leromoljanak. Viszont olyan vagyok, mintha a feladataim ólomsúlyát a fejem felett kellene tartanom. A kezeim már remegnek, a térdem megrogyott, mindenem percről percre erőtlenebb.

Egyébként a látszat ellenére bizonyos pillanataimban remekül vagyok. A barátaimmal remek a kapcsolatom, és jelenleg ez rengeteg támaszt nyújtanak. Végre nem érzem magamat végtelenül magányosnak. Talán csak szimplán magányosnak. De igazából nincs is elég szabadidőm rá, hogy más jellegű kapcsolatokra legyen időm, csak... vágyom a szeretetre. Egyszerűen szeretni akarok és szeretve lenni. Na, de ez csak kiegészítő információ, nem erről akartam írni. 

Orvosról orvosra járok, próbálok a végére járni az egészségügyi problémáimnak, de nagyon nehéz ezt egyeztetnem a mindennapjaimmal. Nem merek délelőtti időpontot kérni, mert nem akarok többet hiányozni az iskolából, így viszont rendszerint a napom még a szokásosnál is zsúfoltabb. Iskolából táncpróbára, táncpróbáról orvoshoz, orvostól edzésre, onnan pedig a tankönyvek hideg társaságába. Próbálom a mosolyomat a lehető legszélesebbre húzni, az orvosnál lazának tűnni, az edzésen magamhoz képest nyitott lenni. De a gyomrom egész nap görcsben van, a félelem elszorítja a torkomat. 

Nem tudok koncentrálni. Nézem a német szavakkal teli lapot, de nem bírok rendesen olvasni. Ülök a matek órán, de a számok összefolynak, a szemem pedig lecsukódik. Próbálok írni, de a szavak értelmetlen sokasággá válnak a képernyőn. Aztán egyszer csak nem bírom tovább és elszenderedem a laptopommal az ölemben. És képtelen vagyok felébredni. 

Valamit tennem kell ez ellen, mert a hétvégék sem elég hosszúak a regenerálódásra. Törődnöm kell magammal, nem szabadna félvállról venni a problémáimat. Nem is csak az egészségügyieket, sem pedig a lelkieket. Az önutálatba és a teljesítménykényszerbe szépen lassan tönkremegyek. De nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha elszúrnám a tanulmányaimat. Bár az sem megoldás, ha összeroppanok a nyomás miatt. Gyengeség, hogy ennyire nehezen viselem ezeket? Vagy inkább az az, hogy nem teszek semmit? Így vagy úgy, de rosszul csinálom, mert nem tudom, hol van az a megoldás, amivel nem veszítek el valamit.