És te mi leszel, ha nagy leszel? Hogy én mit meg nem adnék, ha soha többé nem kéne hallanom ezt...
Váratlanul felém fordul, nyugodt hangnemben teszi fel a kérdést: - És hol tanulsz tovább, már ha továbbtanulsz...? - Egy pillanatra görcsbe rándul a gyomrom, és meglepődve észlelem, hogy ő nem kérdőjelezi meg a terveimet.
Talán a végzős évhez nem csak az érettségi és szalagavató mizéria tartozik hozzá. Szentül hiszem, hogy gyökeres részeivé váltak más szarságok is. Többek között az állandó Mi-leszel-ha-nagy-leszel-kérdések. Bárhova mész, bárkivel futsz össze, legyen az dolgozó vagy egyetemista, barát, vagy ismerős, de akár idegen is, neked szegezik, és csak szerencséd van, ha a kérdésre nem izzadsz le, mert megérzik a bizonytalanságodat.
Mindig is volt álmom, vagy ha nem is az, régóta üldöz az igazi szenvedélyem, újra és újra felüti a fejét, nem hagy szabadulni, csábítgatva a fülembe suttog. Én pedig vajként olvadok el a lehetőség gondolatára is hogy utána mehetnék. Csak az út nehéz, és erre nem féltek számtalanszor figyelmeztetni. Az egész eljutott odáig, hogy elkezdtem rettegni attól, hogy a jövőm felől kérdezzenek.
Én esküszöm, próbáltam leküzdeni. Kerestem más megoldást, jobb ötletet, egy olyan állást és jövőtervet, amivel kétlábon állhatnék a földön, amivel biztos jövedelmet teremthetnék. De semmi sem létezik. A családom azon ágán amelyikhez közelebb állok, már-már divat az önmegvalósítás. Olyan emberek körében cseperedtem fel, akik a gyerekkori álmukat élték meg, ez pedig csodálatos. Mióta az eszemet tudom, azt mondják, kövessem a szívemet, ha pályaválasztásról van szó, én pedig annyira akartam hallgatni rájuk. Akkor mégis miért próbál mindenki lebeszélni róla? Számomra nincs más út. Én mindig a bukdácsolós ösvényre lépek.
Az a helyzet, hogy akárhányszor kibuknak a számon a szavak: kommunikáció és médiára készülök, mert újságírás iránt érdeklődöm, eltorzult grimaszokat látok. "Ez nem egy szakma, amiből meg lehet élni." "Csak kapcsolatok kellenek hozzá és pénz." "Magyarországon nem éri meg maradni." "Ne menj erre!" De erre kell mennem. Nem akarok robot lenni, nem akarom a lehetőségét is kizárni, hogy ráléphessek arra az útra, aminek a végén azzal foglalkozhatok, amivel szeretnék. Harcolni akarok, amíg lehet, meg akarok próbálni mindent, hiszen bármit keresek, ide lyukadok ki. Ez pedig egyet jelent: ez az utam. Nehéz út? Igen. De az én életemben mindig minden út nehéz volt, a könnyű már idegen volna.
|
Ne add fel azt, amit szeretnél. Igenis küzdj érte, ne érdekeljen, hogy mit mondanak mások! Nincs annál rosszabb, mint olyan munkát végezni, amit az ember gyűlöl. Küzdj hát azért, hogy olyat végezhess, amit igazán szeretnél. Nem az a lényeg, hogy mennyi pénzt hoz majd, és szerintem ez téged sem igazán érdekel, legalábbis úgy gondolom. Jó, persze valamiből élni kell, de én sosem ezt helyeztem előtérbe. Az én szakmám is olyan, hogy igazából iszonyatosan nincs megfizetve, nem is azért lettem az, ami... hanem, mert tudom, hogy ebben jól fogom érezni magam, hittem benne, hogy ezt kell csinálnom, és úgy érzem, hogy így is van.
Merj küzdeni! Madách Imre is megírta Az ember tragédiájában: "Ember küzdj, és bízva bízzál" illetve az is elhangzik benne ugye, hogy "Az élet e küzdés maga". Nagy igazságok.
Ha ezt szeretnéd, tedd! Ha szeretetből teszed, jó leszel benne, mert a hobbid lesz a munkád. Mindent bele Betoryl!
Nem fogom feladni, igyekszem kitartani! :) Nem is az a lényeg, hogy mennyit keresek, számomra is az lenne a fontos, hogy élvezzem, amit csinálok, szóval igyekszem figyelmen kívül hagyni az óvaintő tanácsokat, és beleadni mindent! :)
Köszönöm! :)