Kicsit gondban voltam, hogyan vágjak bele. A gondolataim elvándoroltak, amíg ajándékért loholtam, kivételesen nem az utolsó pillanatban. Aztán arra jutottam, most először, nem görcsölök, csak neki látok.

Már szinte felidézni sem tudom, mikor volt utoljára igazi karácsonyi hangulatom. Réges régen, még azelőtt, hogy a gyerekkori elképzelésem az életről szétpukkant, akár egy nyomorult kis szappanbuborék, emlékszem, igazi karácsonyunk volt. Halványan rémlik még, hogy anya süteményt sütött, azt a finomat, amit csak különleges alkalmakkor szokott, és meleg pogácsa illata lengte körbe a konyhát. Apa a fával bajlódott, ami nem is olyan régen még a kertünkben állt. Megérkeztek a nagyszüleim, hiány nélkül, de még a nagynénik és unokatestvérek is megjelentek. Nagyjából az egyetlen emlékem, amiben szerepel az összes rokonom, mindkét oldalról. Ezért olyan szomorú, hogy ilyen zavaros ennek a meghitt pillanatnak az emléke.

Ahogy teltek az évek, egyre kevésbé éreztem az ünnepek varázsát. A családom kettészakadt, valahogy már semmi sem volt a régi. Ugyan anya így is süteményt sütött, apa pedig a fával bíbelődött, de az ünnepek alatti utazgatás már nem csak a vidéki nagymamák látogatását jelentette. De még mindig volt valami aprócska csoda a karácsony szóban.

Aztán beütött a krach. Amikor elveszíted valamelyik közeli családtagodat, az ünnepek teljesen más értelmet nyernek. Talán a legelső a legnehezebb. Ahogy ott ülsz a fa mellett, körbeölelnek az ajándékok, és a tekinteted újra és újra akaratlanul is az üres székre téved az ünnepi vacsoraasztalnál. Valahogy nem tudsz megülni a helyeden, minden mosoly tompa fájdalmat okoz, minden falat megkeseredik a szádban. De minden halálon túllép az élet, és ha szerencséd van, te leszel az első, akinek sikerül feldolgozni. De ha nincs, akkor úgy érzed, soha többé nem fogsz akár csak az akkorihoz hasonló izgatott gyomorgörccsel ébredni december huszonnegyedikén.

Van, aki úgy tartja, karácsony környékén csodák történnek. Évekkel ezelőtt elvesztettem a hitemet abban, hogy ilyesmik történhetnek. Igazából abban is elvesztettem a hitemet, hogy valaha is bánat és száraz undor helyett izgalommal tekintenék még az ünnepekre. De úgy néz ki, tévedtem. Léteznek karácsonyi csodák. Legalábbis egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy várom az ünnepeket. Nem ugyanazzal a gyermeki izgatottsággal várom, de mégis, kimondhatom, elkapott a karácsonyi hangulat. Azt hiszem, én vagyok a legjobban ledöbbenve.

Még mindig gyakran gondolkozom rajta, mit is jelent ez a felettébb különös jelenség. Lehetséges volna...? Esetleg egyszer képes lennék letenni a gyász súlyos csomagját? Idegen már az érzés gondolata is. Ki vagyok a gyászom nélkül? Talán teljesen rossz helyen keresem a választ. Hiszen még mindig naponta eszembe jut, milyen is volt, mikor még nem voltam annyira törött és elveszett. Még mindig emlékszem, milyen volt, mikor az árva címke nem illett rám. Nem hiszem, hogy kész lennék továbblépni, és elengedni a múltat. Még nem hagytam magam mögött a gyászt. De talán ez az egész azt jelenti, hogy egyszer mégis képes leszek rá.