Már ha rágondolok is megjelenik a már közeli ismerőssé vált görcs a gyomromban. Tudom, hogy közeledik, de nem tudom, mit kezdjek vele, ha ideér.

Az a helyzet, hogy minden nagyon nehéz. Nem akarok nagyon picsogni, de előre félek, hogy ez lesz belőle. Csak az a baj, hogy lassan úgy érzem magam, mint egy túl sok gonddal megrakott málhás ló. És kicsit belefáradtam a gondok cipelésébe. Nem tudom lerakni őket, és úgy tűnik, egyre több van belőlük, ahelyett, hogy sikerülne őket felszámolni. Pedig esküszöm, én próbálkozom. Elméletben pedig olyan egyszerűnek hangzik, de a valóságban túlnőttek rajtam, és tudom, hogy vár még rám jó pár a közel jövőben, amikkel fogalmam nincs, hogyan fogok megbírkózni.

A történtek után az életem eléggé megkövetelte, hogy felnőjek, és a saját önbecsülésem azt követelte, hogy felelősségteljes legyek. De akármennyire mondogattam is, nem voltam az. Talán bújhatok amögé a tény mögé, hogy valóban gyerek vagyok még, de teljesen nem ment ez sem fel. Amennyire tudtam, igyekeztem teljesíteni, felnőni annyira, amennyire csak lehetséges, de sajnos nem sikerült olyannyira, mint azt elvárták tőlem. Most pedig már tényleg nem halogathatom. Nem akarom halogatni. Szeretném bebizonyítani magamnak, hogy képes vagyok rá. Csak ez a dolog már végiggondolva is olyan fárasztóan nehéznek tűnik. És be kell vallanom, rettegek tőle. Nincs választásom, de akkor is félek, hogy túl nagy fába vágom a fejszémet.

Pénzügyi önállóság, egy lakás vásárlása és fenntartása, érettségi, felvételi. Ilyen feladatok várnak rám, és még csak sorolva is felerősödik bennem a szorongás. Úgy érzem, kevés vagyok hozzá. Hiszek magamban, egy részem teljesen biztos benne, hogy könnyen meg fogom ugrani az akadályt, de közben ott az a hang, ami azt suttogja: eddig se ment, most varázsütésre menni fog?

Az pedig, ahogy reagálok erre a közeledő aknamezőre, tudom, hogy csak még több kárt okoz. Ugyanis szorongok. Éjjel nem tudok aludni, az agyam egyszerűen nem áll le. Már régi ismerősként köszöntöm azt a görcsöt a gyomromban, a pánikot, ami a torkomra szorul, elzárva a levegőt. Talán már csak leheletnyire vagyok attól, hogy igazi betegségnek mondjuk. Nappal rendben vagyok, amíg körülöttem vannak a barátaim, de mikor egyedül maradok a problémáimmal, valósággá válnak. Megrémiszt. De vajon le bírom győzni egyedül? Ha valóban segítséget kérnék, az erre elfecsérelt idő vajon nem nehezítené meg még jobban, hogy a fennálló valódi gondokra koncentráljak? Egyáltalán valóban gondban vagyok? Hiszen lehet, hogy csak a stresszt viselem kicsit rosszul.

Egyszer mindenkinek fel kell nőnie. Számomra eljött az idő, már régen, de most megint meg kell próbálnom. Szeretnék végre felelősségteljes ember lenni, legalább csak kicsit jobban, mint eddig. Nehéz lesz. Sok mindent kell még tennem, hogy az legyek, aki lenni akarok. Mindenesetre elmondhatatlanul szeretném.