Egy hónap a kapcsolatok számára lehetnek sorsfordítóak és teljesen eseménytelenek is. Azért a sorsfordító szó drasztikusságát nem használnám, de úgy érzem, komoly dolgok kezdtek körvonalazódni.

Aki egy ideje olvas, tisztában lehet vele, hogy abszolút nem tartozom egy tipikus családmodellbe. Nálunk a családi drámák mindennaposak, a problémáinkra pedig minden mondható, csak az nem, hogy átlagos. Én vagyok az a lány, aki a szalagavatóra gondolva azon filózik, hogyan lehetne a családtagjait a lehető legmesszebb ültetni egymástól. Szóval ezt figyelembe véve nem olyan nagy csoda, hogy az utóbbi évek alatt átértékeltem a családom fontosságát. Persze, fontosak számomra és azok is maradnak, de tisztában kell lennem azzal, hogy nem támaszkodhatok rájuk mindig. A barátokkal is hadilábon álltam, ugyan mindig voltak körülöttem, soha nem tudtam elhinni, hogy bízhatok bennük, hogy valóban az én barátaim akarnak lenni, avagy csak a felszínt látják. Fölöslegesnek éreztem magam, egy teljesen elhanyagolható tényezőnek minden egyes társaságban. Talán meglepő, de valamiért úgy érzem, ebben a hónapban ez az egész a családdal egy valamelyest új módon mélyült el, míg a barátaimmal kapcsolatban minden megváltozott.

A családtagjaim szépen lassan kezdik elfogadni, hogy nem vagyok egy édes hajfonatú kislány virágos szoknyában, hanem így vagy úgy, de kezdek felnőni, és tényleg, komolyan önállóságot szeretnék. Persze ezalól a testvérem félig kivétel, de a kapcsolatom vele mindig egy külön lapra tartozott. Legtöbbjükkel egyszerre távolodtunk el, ahogy érzékelték, hogy szükségem van rá, hogy kicsit hátrébb álljanak. Nem kell itt olyan komoly elhidegülésre gondolni, csupán inkább szemlélődnek az életemben, mintsem beleszóljanak. Anyával jobb a viszonyom, mint az elmúlt évek óta valaha, és tartom, hogy ennek az az oka, hogy belátta, szeretném bebizonyítani neki és magamnak is, hogy egyedül is talpon tudok maradni. Mintha tett volna egy képzeletbeli lépést hátra, hogy teret adjon. Ez pedig pontosan az, amit szerettem volna, bár sokáig tartott, míg végre kinyitotta a szemét. Egyszerre vagyunk távolabb és közelebb, de azt hiszem, most jó mederben halad a kapcsolatunk. Tesóm szempontjából is meglátható ez a távollépés, de felőle ez sokkal hidegebb légkörrel járt, mintha csak azt mondaná, ahogy annyiszor mondja is "Nem érdekel mit csinálsz". Nem titok, rengeteg feszültség van közöttünk, amit a költözés sok szempontból mélyített. De vannak jó napjaink is, amiket átélve el tudom hinni, hogy az elkövetkezendő pár hónapban még képesek leszünk egymás mellett élni anélkül, hogy kikaparnánk egymás szemét.

A barátaim valójában azt hiszem, nem változtak, én tettem. Nem tudnám, mi az oka annak, hogy levetkőztem a régi gátlásokat, de a régi felesleges-érzés szinte teljesen megszűnt. A csapat bővült is, és jobban szeretem őket, mint valaha. Talán az az oka, hogy ezek a fantasztikus emberek önként és dalolva fogták magukat, és felajánlották a segítségüket, nemleges választ el sem fogadva. Nem tudom elmondani, milyen hálát éreztem, amiért csak a kedvemért beszálltak a költözés nehézkes munkájába. Barátok terén mintha helyére billent volna az egyensúly. Persze, lehetne ez jobb is, de már nem érzem azt, hogy ez nem feltétlenül elég. Ez pedig egyszerűen felemelő.

Összességében nagy változások nem történtek, nagy vonalakban minden teljesen ugyanaz maradt. De mégis, a felszín alatt olyan változások történtek, amikért megéri továbbhaladni az úton. Talán semmi sem változott, csupán a gyökeres felfordulástól képes lettem meglátni azt, ami mindig a szemem előtt volt. Fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy ez nem tökéletes, de mégis megmásíthatatlanul jó.