Ahogy tekerem le az üzeneteimet, megakad a pillantásom egy neven. Rémesen régen váltottunk utoljára üzeneteket, pedig emlékszem, volt idő, mikor még naponta beszéltünk.

Ha egyetlen tényt kellene mondanom magamról, azt állítanám, hogy nehezen bízom meg az emberekben. Nem szívesen mondom el a titkaimat, a belső gondolataim csak azelőtt nem ismeretlenek, akik igazán közel állnak hozzám. De ha valakinek sikerül beférkőznie a bizalmamba... kötődni kezdek hozzá, és sosem engedem el teljesen. Ahhoz, hogy bízzak valakiben, meg kell szeretnem először. De ha ez megtörténik, azon már nem lehet változtatni. Még ha ki is hűl a kapcsolat, a későbbiekben is fontos marad nekem.

Talán ez a túlzott kötődésem szintén egy a hibáim hosszú listáján. Beismerem, elég sok problémát tud okozni. Hiszen adott a helyzet, amikor valakivel eltávolodunk egymástól. Én továbbra is törődök vele, és az, hogy én már nem vagyok fontos, jó pár boldogtalan pillanatot okoz. Könnyen visszaüthetnek a dolgok. És nagyjából ez is történik folyton.

A barátaimmal való kapcsolatom jelen pillanatban szuperül áll. Szoros barátságokat ápolok, és hosszú ideje most először érzem, hogy fontos vagyok. Helyem van közöttük, megbízom bennük és ők is bennem, ez pedig rengeteg erőt ad a mindennapokban. Tehát nincs okom panaszra, de természetesen mindig találok. 

Mikor ideköltöztem, belevetettem magam a szórakozásba. Akkor még nem láttam, hogy az ilyen életmód felszínes kapcsolatokat jelent. Akkor kezdtem el boldogtalanná válni, de még ebben a magányban is olyan szerencsém volt, hogy találtam egy barátot. Nem olyan igazi barátot, mint amilyenek most vannak az életemben, de mégis, sikerült találnom egy olyan embert, akiben kitudja miért, de megbízhattam. Évekig álltunk továbbra is közel egymáshoz, és rengeteget jelentett, hogy volt, akinek elmondhattam a dolgaimat, és aki szintén elmondta nekem az övéit. Ezért olyan fájdalmas, hogy ezt elvesztettem.

Nem tudom, miért lökött el magától. Egyszerűen elengedett, én pedig nem tudtam utána kapni. Semmi nem történt, de már nem keres, nem reagál úgy, mint régen. És hiába tudom, hogy azért mélyen belül még mindig fontos vagyok neki, de már nem tudok segíteni. Már nem nyílik meg nekem. Ezzel pedig nem lenne baj, de látom, hogy szüksége lenne valakire. Tönkre teszi az életét, elveszett a saját boldogtalanságában. Egyre jobban próbáltam közel maradni, hiszen csak így segíthetek, de nem tehetem ezt, ha ő nem akarja.

Mit tehetnék? Látom, hogy zuhan, süllyed lefelé, de nem nyújtja a kezét. Mindig azt gondoltam magamról, hogy olyan barát vagyok, aki a végsőkig harcol a másikért, de mi történik akkor, ha a másik nem engedi, hogy segítsek? Legszívesebben megráznám, és a képébe ordítanám, hogy vegye észre, merre tart. Elpazarolja az eszét, az idejét, csak azért, mert fáj neki. De mivel ő ezt nem látja, nem tudok segíteni. Nem akarja, hogy ott legyek neki, nem akarja, hogy kihúzzam őt, de szar nézni, ahogy tönkre megy. Megint el kell döntenem, mit tegyek: tartsam magam távol, hiszen nem az én tisztem dönteni az élete felől, vagy harcoljak érte, és próbáljam újra, akkor is, ha megalázom magam?

Ismét kómásan ébredek a kitudjamárhányóra alvás után. Rituálé szerűen nyúlok a telefonomért. Mikor meglátom, mi fogad, tudom, hogy jó pár napra megint nehéz lesz.

A kapcsolatok nehezek. És most mindenféle kapcsolatra értem, nem kell félteni, továbbra is örökszingli maradok. Igazából soha nem volt ebben nagy szerencsém, a családom egy nagy katyvasz, a barátaim pedig vagy nem voltak igaziak, vagy csak én voltam képtelen értékelni őket. Na, aztán a szerelemről sem érdemes beszélni sem. Szóval úgy összességében valamiért szar vagyok ebben, nem tudom, miért. De az utóbbi időben sok minden megváltozott, barátok terén tulajdonképpen teljesen eloszlottak a gondjaim, anyával is elástuk a csatabárdot, aztán jó pár emberrel változatlanul jó maradt a helyzet. De persze, ahhoz már kevés voltam, hogy helyrehozzam az elfuserált kapcsolatomat a tesómmal. Túl régóta keserítjük meg már egymás életét ahhoz, hogy mindenféle drasztikus beavatkozás nélkül elsimítsuk a problémáinkat. Javulni fog ez valaha? Nem úgy néz ki.

Megint történt valami. Mindig történik valami, és már kezdem rohadtul unni ezt. De már megint valami más. Már megint rosszabb. Meddig lehet ez még rosszabb? Meddig büntet még, amiért kevés vagyok, én pedig meddig tűröm még? Valahogy úgy érzem, ez a mostani lépés jobban összetört, mint az előzőek. Mert nem arról szólt, hogy csak egyszerűen megleckéztettek. Még csak nem is arról, hogy indulatból hülyeséget csinált. Nem. Ez arról szólt, hogy bántani akart. Azt akarta, hogy az egész világ lássa, hogy romlott vagyok, hogy ő az áldozat, hogy én vagyok a szemét, hogy egyedül maradjak, olyan egyedül, mint ő. Azt akarta, hogy fájjon. És bassza meg, fájt. Nem hittem volna, hogy idáig jutunk. Nem tudtam elképzelni, hogy képes egy facebook poszt útján kiosztani a világ előtt, hogy rendetlen vagyok, képpel dokumentálva. Megcsúsztam a házi munkával, igaz. De kirakni facebookra, komolyan? Soha nem gondoltam volna, hogy olyan gyerekes húzásig jutok, hogy letiltom a saját testvéremet egy vita miatt. De ez több volt, mint egy hiba, és ez volt az egyetlen módja, hogy megakadályozzam, hogy még egyszer megtegye. Merthogy ez már nem az első alkalom volt, hogy meg lettem jelölve valamilyen posztban általa, ami nem vetett rám olyan fényt, mint amit kellett volna. Mert én még egy durvább grimaszolós képet se szívesen rakok ki facebookra, mert tudom, hogy a tanáraim is látják. Szóval ja, gyerekes vagyok talán, amiért így reagáltam, de mi mást tehettem volna? Folyjak bele a kép alatt dúló kommentháborúba? Minek, ebben a történetben úgyis elkönyveltek már gonosztevőnek.

Van egy olyan szokásunk, hogy egy-egy vita után is úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Egyszerűen úgy teszünk, mintha megfeledkeztünk volna az egészről. De valahogy már nem megy ez nekem. Hol az a határ, amikor már nem kellene elnézned szó nélkül, hogy mennyire kicsesztek veled? Számomra a másik szándékos, nyilvános megalázása elég észszerű határvonalnak tűnik. És ő határozott mozdulattal, bűntudat nélkül átlépte most azt a határt. Meg tudok neki bocsájtani? A probléma ott kezdődik, hogy nem sajnálja. Szentül hiszi, hogy ez járt nekem. Mert nem mosogattam el akkor, amikor ő szerette volna, megérdemlem, hogy az egész világ ezt nézze, ezen csámcsogjon, engem szidjon, lássa az egész család, az összes barátunk, a tanáraim, a munkatársai, mindenki. Mert a mi vitáink és nehézségeink az internet népére tartoznak. És sokat gondolkodtam rajta, hogy írjak-e róla, mert tulajdonképpen ugyanazt teszem én is, hiszen ezt a blogot is mindenki láthatja. De mégis másnak érzem. Én nem megalázni szeretném őt, nem egy apró szarságot tűzök ki ide olyan hangnemben, amivel mindenképp uszítani akarnám a népet ellene, és talán a legnagyobb különbség, név nélkül. Nem visszavezethető hozzá, nem reklámozom, hogy ő tette, nem olyan helyre rakom ki az ő hibáit, ahol minden ismerőse rátalál. De aztán lehet szidni, hogy bort iszom és vizet prédikálok, mindenki döntse el maga. Az a helyzet hogy ez az egész jobban felzaklatott, mint eleinte be mertem ismerni magamnak, és úgy éreztem, muszáj leírnom.

Rohadtul megrekedtem. Nem csak itt, de az már más posztba való. Nem tudom, mit csináljak, nem tudom, mi legyen. Én nem érzem úgy, hogy én lennék a főgonosz, még ha az alap probléma jogos is, nem így kellett volna ezt lerendezni. De ő annyira nem így látja. Ő nem érez emiatt bűntudatot, nem gondolja, hogy esetleg nem így kellett volna. Ha így lenne, leszedte volna már a posztot. Szerinte minden nemű büntetést megérdemlek, minden fájdalmat, amit még okoz nekem, teljesen jogosan kapok. Mert elfajzott vagyok, amiért nem takarítok annyit, mint ő szeretné (hiába ő sem teszi ezt olyan nagyon, mint azt hangoztatja), és mert alkalomadtán elmegyek bulizni a barátaimmal. Beteg lennék, bűnös, amiért ennyit megengedek magamnak? Olyan abszurdul hangzik, de lehet, nekem túl lazák az erkölcseim. Ha mégis neki van igaza, miért írtak nekem annyian, hogy látták, mi történt, és velem vannak? Miért hívott fel a nagynéném teljesen kikelve magából, amiért az történt ami (bár amögött a történet mögött is több van, hiszen ő kommentben próbált megvédeni, ami magával rántotta őt is)? Miért írt a saját anyánk is, miért írt szinte az összes barátom, még a közös barátok közül is jópáran? Mindegyik hitetlenkedve, kiakadva. Már szinte idegesebben, mint amilyen én voltam. Túl sokan fogják az én pártomat ahhoz, hogy felmentsem őt. De akkor ő miért nem érzi? Miért nem veszi észre, hogy mit okozott? Soha nem fog tisztelni, mint embert, én pedig semmit se tehetek.

Egy hónap a kapcsolatok számára lehetnek sorsfordítóak és teljesen eseménytelenek is. Azért a sorsfordító szó drasztikusságát nem használnám, de úgy érzem, komoly dolgok kezdtek körvonalazódni.

Aki egy ideje olvas, tisztában lehet vele, hogy abszolút nem tartozom egy tipikus családmodellbe. Nálunk a családi drámák mindennaposak, a problémáinkra pedig minden mondható, csak az nem, hogy átlagos. Én vagyok az a lány, aki a szalagavatóra gondolva azon filózik, hogyan lehetne a családtagjait a lehető legmesszebb ültetni egymástól. Szóval ezt figyelembe véve nem olyan nagy csoda, hogy az utóbbi évek alatt átértékeltem a családom fontosságát. Persze, fontosak számomra és azok is maradnak, de tisztában kell lennem azzal, hogy nem támaszkodhatok rájuk mindig. A barátokkal is hadilábon álltam, ugyan mindig voltak körülöttem, soha nem tudtam elhinni, hogy bízhatok bennük, hogy valóban az én barátaim akarnak lenni, avagy csak a felszínt látják. Fölöslegesnek éreztem magam, egy teljesen elhanyagolható tényezőnek minden egyes társaságban. Talán meglepő, de valamiért úgy érzem, ebben a hónapban ez az egész a családdal egy valamelyest új módon mélyült el, míg a barátaimmal kapcsolatban minden megváltozott.

A családtagjaim szépen lassan kezdik elfogadni, hogy nem vagyok egy édes hajfonatú kislány virágos szoknyában, hanem így vagy úgy, de kezdek felnőni, és tényleg, komolyan önállóságot szeretnék. Persze ezalól a testvérem félig kivétel, de a kapcsolatom vele mindig egy külön lapra tartozott. Legtöbbjükkel egyszerre távolodtunk el, ahogy érzékelték, hogy szükségem van rá, hogy kicsit hátrébb álljanak. Nem kell itt olyan komoly elhidegülésre gondolni, csupán inkább szemlélődnek az életemben, mintsem beleszóljanak. Anyával jobb a viszonyom, mint az elmúlt évek óta valaha, és tartom, hogy ennek az az oka, hogy belátta, szeretném bebizonyítani neki és magamnak is, hogy egyedül is talpon tudok maradni. Mintha tett volna egy képzeletbeli lépést hátra, hogy teret adjon. Ez pedig pontosan az, amit szerettem volna, bár sokáig tartott, míg végre kinyitotta a szemét. Egyszerre vagyunk távolabb és közelebb, de azt hiszem, most jó mederben halad a kapcsolatunk. Tesóm szempontjából is meglátható ez a távollépés, de felőle ez sokkal hidegebb légkörrel járt, mintha csak azt mondaná, ahogy annyiszor mondja is "Nem érdekel mit csinálsz". Nem titok, rengeteg feszültség van közöttünk, amit a költözés sok szempontból mélyített. De vannak jó napjaink is, amiket átélve el tudom hinni, hogy az elkövetkezendő pár hónapban még képesek leszünk egymás mellett élni anélkül, hogy kikaparnánk egymás szemét.

A barátaim valójában azt hiszem, nem változtak, én tettem. Nem tudnám, mi az oka annak, hogy levetkőztem a régi gátlásokat, de a régi felesleges-érzés szinte teljesen megszűnt. A csapat bővült is, és jobban szeretem őket, mint valaha. Talán az az oka, hogy ezek a fantasztikus emberek önként és dalolva fogták magukat, és felajánlották a segítségüket, nemleges választ el sem fogadva. Nem tudom elmondani, milyen hálát éreztem, amiért csak a kedvemért beszálltak a költözés nehézkes munkájába. Barátok terén mintha helyére billent volna az egyensúly. Persze, lehetne ez jobb is, de már nem érzem azt, hogy ez nem feltétlenül elég. Ez pedig egyszerűen felemelő.

Összességében nagy változások nem történtek, nagy vonalakban minden teljesen ugyanaz maradt. De mégis, a felszín alatt olyan változások történtek, amikért megéri továbbhaladni az úton. Talán semmi sem változott, csupán a gyökeres felfordulástól képes lettem meglátni azt, ami mindig a szemem előtt volt. Fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy ez nem tökéletes, de mégis megmásíthatatlanul jó.

Bevallom, még mindig nem vagyok túl rajta. A gondolataim újra felé sodródnak, lepörgetik újra a szavakat, amikkel végleg ellöktük egymást. Ennek sincs szép vége, de kezdem azt hinni, hogy a boldog befejezés csak átverés. Mégis annyi mindent elmondanék még, amit nem értett, nem hallott. Bárcsak egyszer rájönne, hogy talán igazam van!

• Az ember értékét nem az határozza meg, hogy mennyit keres. Bárki bármit mond, a fizetés csak egy szám, és nem, nem attól leszel valaki, mert megkeresed a minimálbért. Nem azért kell tisztelni valakit, mert kap borravalót. A tiszteletet ki kell vívni, de nem ezzel. Nem szabad elhinned, hogy jobb vagy valakinél, csak azért, mert több pénzt kapsz kézhez, mint ő.
• Azok az emberek, akiket egy perc ismeretség után a barátodnak fogadsz, soha nem helyettesítik azokat a családtagjaidat, akik azután is melletted álltak, miután ezredszerre is erőből pofonvágtad őket. Érezheted őket bármilyen közelinek, bárki viselhet álarcot. Bárki azt suttoghatja, hogy szeret, de ha baj van ki lesz veled? Túl gyorsan bízol bennük, ami nem lenne baj, de közben azokat lököd el, akik már bizonyították, hogy tényleg melletted állnak. Ne dobd el azt, akinek fontos vagy valakiért, aki csak a szebb arcát mutatja.
• Senki sem fog isteníteni azért, mert a kötelességedet végzed. Talán ezt szar hallani, de az nem állapot, hogy csak ülsz a házban és semmit sem csinálsz. Az élet rendje az, hogy dolgozol, vagy tanulsz. Szerencsés vagy és választhattál, de nem fog senki fejet hajtani, amiért dolgozol. Mások is megteszik.
• Nem kezelheted az embereket úgy, mintha a te szolgálatodban állnának, mivel a világ nem körülötted forog. Nincs jogod büntetéseket szabni rájuk, vagy úgy játszani velük, mint egy darab ronggyal. Tisztelettel kellene velük bánnod, ha ők is megteszik. 
• Senki sem tökéletes, köztük te sem. Ezért vannak szavak, amik felettébb magas értékkel bírnak: megbocsátok, köszönöm, kérlek, sajnálom. Ha azt akarod, hogy az emberek melletted maradjanak, meg kell tanulnod a jelentésüket és használnod is illik őket. Lásd be, hogy te is hibázol és fogadd el, ha más is megteszi.

Nem akarom, hogy úgy tűnjön, felültem a sokszor emlegetett magas lóra. Ezek tények, legalábbis számomra örökérvényű törvények, amiket mindig szem előtt tartok az életben. Nem vagyok dühös, nem vagyok már igazán szomorú. Ezt az egészet amolyan lezárásképpen írtam meg, úgy éreztem, legalább le kell írnom, még ha nem is annak, akinek szánom, csak mert már erkölcsi alapokról volt szó. 

Az a megszállotság, mikor már a fél órája görgetsz lefelé, hogy találj egy olyan posztot, amit rendesen fel tudsz használni a bejegyzésedhez.

Mivel nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a facebook már mindenki mindennapjaiba beleette magát, úgy gondolom, mindenkinek ismerős a helyzet, nyáron otthon ülsz a szobád magányában, unottan görgetsz az egérrel. Ha ezt annyi ideig csinálod, mint én, biztos neked is sikerült valamiféle séma szerint csoportosítani az ott talált posztokat. De ha nem, akkor is gyanítom, nem lesz idegen az alábbi lista, ami bemutatja, mire várhatunk nyáron a közösségi oldal szempontjából. :)

Képek egy (vagy ezer) álomutazásról

Vannak olyan hihetetlenül szerencsés emberek, akik egy nyár alatt bejárják a világot, ezt pedig örömmel dokumentálják is. Hetente más országból csekkol be, de a két helyszín között is ötvenezer gyönyörű képet publikál, a világ legszebb helyeiről, amit tényleg élmény nézni, de valljuk be, felfal az irigység, ha te visszagondolsz a teljesen unalmas nyaradra.

Bikinis képek a medence széléről, nyári ruhában koktélt szürcsölgetve

Vannak azok az ismerősök, akik az évszaktól függetlenül megszámlálhatatlan mennyiségű képet töltenek fel szerény személyükről. Nyáron sem kell tőlük elbúcsúznunk, ekkor láthatjuk őket napszemüvegben mosolyogva, strandon pózolva, dinnyét majszolva, naplementében csókolózva, satöbbi.

Meleg van posztok kavalkádja

A facebook legnagyobb előnye, hogy figyelmeztethetjük társainkat az aktuális időjárási helyzetre, hogy a vak, süket, és minden más érzéktől megfosztott ember is értesüljön róla, esik, vagy hó van az udvaron. Nyáron sem kell aggódni, biztosan sokat fognak segítségünkre sietni és különböző módokon felhívni a figyelmünket arra, hogy meleg van, süt a nap és úgy érzik, hőgutát kapnak.

Partifotók, tükör előtt kiöltözve pózolós képek

A szórakozást kedvelő ismerősök is aktívak az év ezen szakaszában. Végre van idejük heti hatszor is elmenni valahova, amiről értesíthetnek bennünket. Előre bejelölik, hogy részt vesznek egy eseményen, majd láthatjuk, milyen szerelésben indulnak neki az éjszakának, és ha igazán szerencsések vagyunk, egy-két részegen lőtt képet is megcsodálhatunk. Az ebbe a típusba sorolható egyedeknél gyakran megfigyelhetőek mindenkiről előnytelen csoportképek, illetve lefotózott piahalmok képében csendélet is.

Hozzászólások, lájkolások, játékfelkérések

Erről a rejtélyes fajról igen kevés információt tudhatunk meg. Passzivitása többféleképpen magyarázható, egyes egyedek a közösségi oldalon való megosztástól viszolyognak, míg mások csak unalmas nyarat tudhatnak magukénak, így úgy érzik, nem veszik fel a versenyt a fentebb említett ismerősök képeivel. Általában semmit nem tudhatunk meg róla amíg nem beszélünk vele személyesen, esetleg privátban. Jellemzően csak csendben szemlélődik, jelenlétéről pusztán egy-egy elvétett hozzászólásból, kedvelésből bizonyosodhatunk meg, a közvetlenebb egyedektől alkalmanként játékfelkéréseket is beszerezhetünk, amivel az illető jelzi életben létét.

A nemek csupán tájékoztató jellegűek, mindkét nemből megfigyelhető mindegyik típus.

Félreértés ne essék, egyik típust sem ítélem el, jó hippi módjára mindenkit szeretek! :D

Ti mit raknátok még hozzá a listához?