Ismét kómásan ébredek a kitudjamárhányóra alvás után. Rituálé szerűen nyúlok a telefonomért. Mikor meglátom, mi fogad, tudom, hogy jó pár napra megint nehéz lesz.

A kapcsolatok nehezek. És most mindenféle kapcsolatra értem, nem kell félteni, továbbra is örökszingli maradok. Igazából soha nem volt ebben nagy szerencsém, a családom egy nagy katyvasz, a barátaim pedig vagy nem voltak igaziak, vagy csak én voltam képtelen értékelni őket. Na, aztán a szerelemről sem érdemes beszélni sem. Szóval úgy összességében valamiért szar vagyok ebben, nem tudom, miért. De az utóbbi időben sok minden megváltozott, barátok terén tulajdonképpen teljesen eloszlottak a gondjaim, anyával is elástuk a csatabárdot, aztán jó pár emberrel változatlanul jó maradt a helyzet. De persze, ahhoz már kevés voltam, hogy helyrehozzam az elfuserált kapcsolatomat a tesómmal. Túl régóta keserítjük meg már egymás életét ahhoz, hogy mindenféle drasztikus beavatkozás nélkül elsimítsuk a problémáinkat. Javulni fog ez valaha? Nem úgy néz ki.

Megint történt valami. Mindig történik valami, és már kezdem rohadtul unni ezt. De már megint valami más. Már megint rosszabb. Meddig lehet ez még rosszabb? Meddig büntet még, amiért kevés vagyok, én pedig meddig tűröm még? Valahogy úgy érzem, ez a mostani lépés jobban összetört, mint az előzőek. Mert nem arról szólt, hogy csak egyszerűen megleckéztettek. Még csak nem is arról, hogy indulatból hülyeséget csinált. Nem. Ez arról szólt, hogy bántani akart. Azt akarta, hogy az egész világ lássa, hogy romlott vagyok, hogy ő az áldozat, hogy én vagyok a szemét, hogy egyedül maradjak, olyan egyedül, mint ő. Azt akarta, hogy fájjon. És bassza meg, fájt. Nem hittem volna, hogy idáig jutunk. Nem tudtam elképzelni, hogy képes egy facebook poszt útján kiosztani a világ előtt, hogy rendetlen vagyok, képpel dokumentálva. Megcsúsztam a házi munkával, igaz. De kirakni facebookra, komolyan? Soha nem gondoltam volna, hogy olyan gyerekes húzásig jutok, hogy letiltom a saját testvéremet egy vita miatt. De ez több volt, mint egy hiba, és ez volt az egyetlen módja, hogy megakadályozzam, hogy még egyszer megtegye. Merthogy ez már nem az első alkalom volt, hogy meg lettem jelölve valamilyen posztban általa, ami nem vetett rám olyan fényt, mint amit kellett volna. Mert én még egy durvább grimaszolós képet se szívesen rakok ki facebookra, mert tudom, hogy a tanáraim is látják. Szóval ja, gyerekes vagyok talán, amiért így reagáltam, de mi mást tehettem volna? Folyjak bele a kép alatt dúló kommentháborúba? Minek, ebben a történetben úgyis elkönyveltek már gonosztevőnek.

Van egy olyan szokásunk, hogy egy-egy vita után is úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Egyszerűen úgy teszünk, mintha megfeledkeztünk volna az egészről. De valahogy már nem megy ez nekem. Hol az a határ, amikor már nem kellene elnézned szó nélkül, hogy mennyire kicsesztek veled? Számomra a másik szándékos, nyilvános megalázása elég észszerű határvonalnak tűnik. És ő határozott mozdulattal, bűntudat nélkül átlépte most azt a határt. Meg tudok neki bocsájtani? A probléma ott kezdődik, hogy nem sajnálja. Szentül hiszi, hogy ez járt nekem. Mert nem mosogattam el akkor, amikor ő szerette volna, megérdemlem, hogy az egész világ ezt nézze, ezen csámcsogjon, engem szidjon, lássa az egész család, az összes barátunk, a tanáraim, a munkatársai, mindenki. Mert a mi vitáink és nehézségeink az internet népére tartoznak. És sokat gondolkodtam rajta, hogy írjak-e róla, mert tulajdonképpen ugyanazt teszem én is, hiszen ezt a blogot is mindenki láthatja. De mégis másnak érzem. Én nem megalázni szeretném őt, nem egy apró szarságot tűzök ki ide olyan hangnemben, amivel mindenképp uszítani akarnám a népet ellene, és talán a legnagyobb különbség, név nélkül. Nem visszavezethető hozzá, nem reklámozom, hogy ő tette, nem olyan helyre rakom ki az ő hibáit, ahol minden ismerőse rátalál. De aztán lehet szidni, hogy bort iszom és vizet prédikálok, mindenki döntse el maga. Az a helyzet hogy ez az egész jobban felzaklatott, mint eleinte be mertem ismerni magamnak, és úgy éreztem, muszáj leírnom.

Rohadtul megrekedtem. Nem csak itt, de az már más posztba való. Nem tudom, mit csináljak, nem tudom, mi legyen. Én nem érzem úgy, hogy én lennék a főgonosz, még ha az alap probléma jogos is, nem így kellett volna ezt lerendezni. De ő annyira nem így látja. Ő nem érez emiatt bűntudatot, nem gondolja, hogy esetleg nem így kellett volna. Ha így lenne, leszedte volna már a posztot. Szerinte minden nemű büntetést megérdemlek, minden fájdalmat, amit még okoz nekem, teljesen jogosan kapok. Mert elfajzott vagyok, amiért nem takarítok annyit, mint ő szeretné (hiába ő sem teszi ezt olyan nagyon, mint azt hangoztatja), és mert alkalomadtán elmegyek bulizni a barátaimmal. Beteg lennék, bűnös, amiért ennyit megengedek magamnak? Olyan abszurdul hangzik, de lehet, nekem túl lazák az erkölcseim. Ha mégis neki van igaza, miért írtak nekem annyian, hogy látták, mi történt, és velem vannak? Miért hívott fel a nagynéném teljesen kikelve magából, amiért az történt ami (bár amögött a történet mögött is több van, hiszen ő kommentben próbált megvédeni, ami magával rántotta őt is)? Miért írt a saját anyánk is, miért írt szinte az összes barátom, még a közös barátok közül is jópáran? Mindegyik hitetlenkedve, kiakadva. Már szinte idegesebben, mint amilyen én voltam. Túl sokan fogják az én pártomat ahhoz, hogy felmentsem őt. De akkor ő miért nem érzi? Miért nem veszi észre, hogy mit okozott? Soha nem fog tisztelni, mint embert, én pedig semmit se tehetek.