Ahogy tekerem le az üzeneteimet, megakad a pillantásom egy neven. Rémesen régen váltottunk utoljára üzeneteket, pedig emlékszem, volt idő, mikor még naponta beszéltünk.

Ha egyetlen tényt kellene mondanom magamról, azt állítanám, hogy nehezen bízom meg az emberekben. Nem szívesen mondom el a titkaimat, a belső gondolataim csak azelőtt nem ismeretlenek, akik igazán közel állnak hozzám. De ha valakinek sikerül beférkőznie a bizalmamba... kötődni kezdek hozzá, és sosem engedem el teljesen. Ahhoz, hogy bízzak valakiben, meg kell szeretnem először. De ha ez megtörténik, azon már nem lehet változtatni. Még ha ki is hűl a kapcsolat, a későbbiekben is fontos marad nekem.

Talán ez a túlzott kötődésem szintén egy a hibáim hosszú listáján. Beismerem, elég sok problémát tud okozni. Hiszen adott a helyzet, amikor valakivel eltávolodunk egymástól. Én továbbra is törődök vele, és az, hogy én már nem vagyok fontos, jó pár boldogtalan pillanatot okoz. Könnyen visszaüthetnek a dolgok. És nagyjából ez is történik folyton.

A barátaimmal való kapcsolatom jelen pillanatban szuperül áll. Szoros barátságokat ápolok, és hosszú ideje most először érzem, hogy fontos vagyok. Helyem van közöttük, megbízom bennük és ők is bennem, ez pedig rengeteg erőt ad a mindennapokban. Tehát nincs okom panaszra, de természetesen mindig találok. 

Mikor ideköltöztem, belevetettem magam a szórakozásba. Akkor még nem láttam, hogy az ilyen életmód felszínes kapcsolatokat jelent. Akkor kezdtem el boldogtalanná válni, de még ebben a magányban is olyan szerencsém volt, hogy találtam egy barátot. Nem olyan igazi barátot, mint amilyenek most vannak az életemben, de mégis, sikerült találnom egy olyan embert, akiben kitudja miért, de megbízhattam. Évekig álltunk továbbra is közel egymáshoz, és rengeteget jelentett, hogy volt, akinek elmondhattam a dolgaimat, és aki szintén elmondta nekem az övéit. Ezért olyan fájdalmas, hogy ezt elvesztettem.

Nem tudom, miért lökött el magától. Egyszerűen elengedett, én pedig nem tudtam utána kapni. Semmi nem történt, de már nem keres, nem reagál úgy, mint régen. És hiába tudom, hogy azért mélyen belül még mindig fontos vagyok neki, de már nem tudok segíteni. Már nem nyílik meg nekem. Ezzel pedig nem lenne baj, de látom, hogy szüksége lenne valakire. Tönkre teszi az életét, elveszett a saját boldogtalanságában. Egyre jobban próbáltam közel maradni, hiszen csak így segíthetek, de nem tehetem ezt, ha ő nem akarja.

Mit tehetnék? Látom, hogy zuhan, süllyed lefelé, de nem nyújtja a kezét. Mindig azt gondoltam magamról, hogy olyan barát vagyok, aki a végsőkig harcol a másikért, de mi történik akkor, ha a másik nem engedi, hogy segítsek? Legszívesebben megráznám, és a képébe ordítanám, hogy vegye észre, merre tart. Elpazarolja az eszét, az idejét, csak azért, mert fáj neki. De mivel ő ezt nem látja, nem tudok segíteni. Nem akarja, hogy ott legyek neki, nem akarja, hogy kihúzzam őt, de szar nézni, ahogy tönkre megy. Megint el kell döntenem, mit tegyek: tartsam magam távol, hiszen nem az én tisztem dönteni az élete felől, vagy harcoljak érte, és próbáljam újra, akkor is, ha megalázom magam?