Az óra már hajnali órát ütött, de én még mindig megigézve bámultam a képernyőre. Úgy éreztem, végre találtam valami csodálatosat. [ő a második, egyben utolsó bejegyzés, amelyik helyet kapott az "új" posztok között, ezért került picit előrébb]

Néha ott találsz egy kisebb feloldozást, ahol a legkevésbé várnád. A napról napra egyre jobban fogságba ejtő kétségbeesés, csalódottság és feleslegesség érzése már lassan kezdett megfojtani. Tudtam, hogy sürgősen kezdenem kellene valamit, mert ebbe beleőrülök. De sajnos a dolgok nincsenek az irányításom alatt. Semmit sem tehettem, hogy megállítsam magam a lejtőn, mert az egyetlen, ami most igazán segítene, nem rajtam múlik. 

Unalmamban az ágyon fetrengtem és magamban a lét értelmetlenségén átkozódtam, elmormoltam volna egy-két imát, hogy végre jöjjön az, amire eddig vártam, hogy aztán ne bánjam meg ezt az egészet. Ne érezzem azt, hogy a semmiért léptem meg ezt. Hogy minden, amit hittem, reméltem ne legyen hazugság. Ha mikor hazamegyek, minden ugyanaz marad, ha semmi, amit vártam volna ettől a kalandtól nem valósul meg, legalább egy apró szeletében, akkor meg fogom bánni. Megbánom, és újra összezuhanok. Ennek tudatában pedig nyilván nagyobb rajtam a nyomás is. Sírtam, szenvedtem. Úgy éreztem, kiürültem. Már majdnem feladtam.

És akkor mentem rá a Pinterestre. Úgy egy hónapja regisztráltam, csak azért, hogy megnézhessek egy képet, azóta pedig a felhasználóm magányosan létezett az internet eldugott bugyraiban. Aznap pedig elkezdtem felfedezni, keresni, nézni, találni. Álmaimban nem gondoltam volna, hogy csak egy kisebb kutakodás, nézelődés fog egy pici életet verni belém. Oké, nem mondom, hogy most már minden helyreállt a fejemben. Talán szánalmas is, hogy ennek örültem meg annyira. De van valami hihetetlenül motiváló abban, ha olyan dolgokról nézel képeket, olvasol cikkeket, amik arra emlékeztetnek, aki lenni szeretnél, akivé még talán válhatsz, vagy aki egyszer voltál. 

A művészettel, vagyis inkább a festészettel, a kapcsolatom mindig is bonyolult volt. Szerettem, szerettem, de valamiért nem tudtam igazán azonosulni vele. Gondolatban csodáltam, de nem volt hozzá türelmem a valóságban. Mindig is arra gondoltam, hogy majd egyszer rátalálok arra, ami engem is megfog és akkor átadhatom magamat a művész-lélek részemnek.

Mutatom, mik (kik) voltak azok, amik pontosan ezt érték el: [ha a kép fölé viszed a kurzort, színes lesz!]

 Alyssa Monks:

és igen, ezek festmények...

rcolo

ő csak mert olyan könnyed és egyedi

Silvia Pelissero (Agnes Cecile)

Brooks Salzwedel

Antoine Art

Clara Lieu

Jimmy Lawlor

Szóval ő az, akiről még valószínűleg hallani fogtok tőlem, annyira csodálatos :)

Tehát ők lettek volna a legkiemelkedőbbek. Remélem, Nektek is elnyerte valamelyik a tetszéseteket, várom a véleményeket! Nektek van esetleg kedvencetek? Mutassátok nyugodtan! :)

Mérgesen sóhajtva fordulok a másik oldalamra. Már megint egy órája küzdök az álmatlansággal, mikor feladom és a telefonomhoz kapok. A fotók között találom magam. Szemem a kijelzőre tapad, ujjaim berögzülten lapozgatnak a három-négy éves képek között. Elönt valami furcsa érzés. Nosztalgia.

A változás bonyolultan van belénk kódolva. Néha észre se vesszük, egyszer csak feleszmélünk, milyen messze sodródtunk attól a valakitől, akik régen voltunk. Van, amikor örömmel idézzük fel, máskor csalódottan, netán mérgesen emlékszünk vissza régi önmagunkra. Ahogy én tegnap elmerültem a múlt szellemeiben, nem tudnám megmondani, hogyan is állok már hozzá. 

Egy videóval kezdődik. A gyerekek, akiket a barátaimnak hívtam, gördeszkákon kuporognak, izgatottan várják, hogy intsek. Mikor ez megtörténik elindulnak, örömmel sikoltva gurulnak lefelé a lejtőn. A nevetésem felszabadultnak hallatszik. Beugrik, milyen idők is voltak azok. Emlékszem az első szál cigi ízére, ami elszorította a torkomat. Emlékszem a hétvégékre, amiket mindig egy bulival töltöttünk valahol. Emlékszem a spontán találkozókra. Az első találkozásra az alkohollal, a félszeg ölelésekre emberekkel, akiket soha nem is ismertem igazán. Azt a szabadságot soha nem felejtem el, de soha nem kívánnám vissza azt az időszakot. Mert emlékszem arra is, hogy figyelmen kívül hagytam az akkor még valamelyest egyben lévő családomat, szemet hunytam minden felett, nem számított semmi, csak a felületes kapcsolatok, amik pár percre betöltötték azt az ürességet, amit anyám szeretetének elvesztése miatt éreztem. Hiányolom annak a lánynak a vakmerőségét és felszabadultságát, de a felelőtlenségét soha nem akarnám újra.

A következő képen én szerepelek, azzal a lánnyal, aki a legjobb és egyben legrosszabb barátnőm volt ezidáig egész életemben. Összevont szemöldökkel figyelem az arcunkon feszülő mosolyokat, az ölelést, amit lekapott a kép, és próbálom pontosan felidézni, milyen is volt. Az ágyneműm állandóan bűzlött a cigifüsttől. Biztos vagyok benne, hogy apám tudta. Az egész szoba gusztustalan szagot árasztott a bent elszívott szálaktól. Már visszagondolni is borzalmas. Emlékszem, milyen volt először berúgni, aztán először rosszul lenni a túlzásba vitt alkohol mennyiségtől. Milyen is volt, mikor volt valaki, akit a barátomnak mondhattam, miközben valójában nem állt mellettem. Emlékszem, milyen volt kihasználva, elárulva lenni. Soha nem akarnám visszakapni az arcomat viselő lányt, akit a képen látok. Néha hiányzik az a barátság, de inkább az, amit nekem jelentett. Valójában a csapdájában voltam egy barátságnak.

Fellépek a facebookra, ott kezdek keresgélni ezeréves képeket, videókat. A legrégebbihez görgetek. Lesokkolva nézem azokat az embereket, akiknek azt mondtam, örökké. Úgy is gondoltam, de merre vannak most? Egy örökkévalóság feszül közöttünk, de még mindig tisztán él az emlékeimben, hogy szoros barátságokat tápláltam velük, olyat, amilyet most hiányolok az életemből. Könnyek szöknek a szemembe ahogy arra gondolok, milyen ártatlan és életteli voltam akkor. Igazából szívesen visszakapnám őket, de tudom, már nem lehetséges. Amit lezártam, nem nyithatom újra ki. Ők is lezárták. Bánatos mosollyal nézem a képeket, aztán beugrik az a lány, aki akkor voltam, teljes egészében. Ártatlan? Igen, de annyira irányítható. Életteli? Pontosan, mégis nagyon gyenge, mégis vak. Soha nem értékeltem, ami volt, mert soha nem volt elég nekem. Még annyira sem értékeltem, amim volt, mint most. Pedig most se vagyok semmi ilyen szempontból... Emlékszem arra, milyen jelképes pofonokat kaptam otthon. Emlékszem, milyen volt menekülésre kényszerítve lenni. Az a lány fiatal, buta és nagyképű volt. Már pontosan látom, miért változtam át azzá a felelőtlen, felszabadult lánnyá ezután, akivel kezdődött az egész. 

A legutóbbi időszakaimról nem nagyon maradtak fenn képeim. Mégis látom, hogy még ha valamelyest meg is rekedtem egy körforgásban, minden pofon után kicsit más vagyok. Visszaolvasom azokat a bejegyzéseket, amiket csak én látok, mindenki másnak már elérhetetlen. Mikor még a nevem nem Betoryl volt, még csak nem is Nymus. Már akkor is szenvedtem, de egyértelműen más voltam. Jobb vagy rosszabb, mint aki most vagyok? Nem tudnám megmondani. Valamiben jobb, valamiben rosszabb. Tulajdonképpen ha visszakaphatnám az előző internetes valómat, akkor sem akarnám igazán. Már levedlettem őt is, már nem vagyok ő, már más a motivációm, mások a gondolataim, még ha vannak is problémák, amikben még mindig osztozom vele. Azért szeretném elhinni, hogy haladtam már az úton.

Folyamatosan változunk. Néha jó irányba, néha rosszba, de legtöbbször ez nem ilyen egyszerű. Viszont vannak napok, amikor ráeszmélsz, hogy valami más. Éppen változol, minden porcikád készül mássá válni, és te döntöd el, hogy tanulsz-e a hibáidból, vagy sem. Tudom, hogy írtam már hasonló bejegyzést. Tudom, hogy ezerszer akartam már megváltozni. De most az a tervem, hogy más úton próbálkozom. Nem ígérem, hogy minden más lesz. De nem akarok ugyanolyan bejegyzéseket. Nem akarok ugyanolyan életet, ugyanazokkal a problémákkal, ismétlődő vitákkal.

Nem mindent befolyásolhatok, de pár hete elkezdtem tenni valamit, annak érdekében, hogy egy problémám helyre álljon, és remélhetőleg a nyár végére már látni fogok belőle valami eredményt. Csak nem szabad feladnom. De nem akarok görcsölni miatta, most nem is nagyon teszem, úgyhogy pozitív vagyok. Azután szintén az ősz kezdete körül új helyet nevezhetek majd otthonnak, ami több dolgot jelent. Egyrészt végre kiszakadok a testvéremmel való kapcsolatom miatt egyre feszültebb légkörből, illetve ha jól csinálom, végre anyagilag biztonságban érezhetem magam. Tehát. Ha nem is látszik a bejegyzéseimből, de haladok valamerre. Most pedig nem akarom feladni. Ezt a folyamatos lassú változást pedig szeretném beleépíteni a blogba is. Kicsit elkanyarodtam attól a bloggertől, aki voltam és szeretnék egy kicsit közelebb kerülni hozzá, de távolabb is. Kicsit új hangot, új módszert keresek. Talán majd visszatérek a régihez, talán a mostaninál maradok. De talán minden teljesen más lesz. Talán végre sikerül levetkőznöm ezt az énem. Talán minden más lesz. Mindig, mikor ilyen kijelentéseket teszek, komolyan gondolom. Remélem ezúttal ki is bírok tartani.