A lakás előtt álldogálok, nyugodtan fújom ki a füstöt. Egy nőt pillantok meg, ahogy az ajtó felé igyekszik. Rám néz. Tekintete tiszta ítélet.

Először is sajnálom, ha valakinek bántaná ez a bejegyzés a lelkivilágát, de már jó ideje érzem úgy, hogy hangot kell adnom a véleményemnek. Nem fog ez változtatni semmit, mindenki ugyanúgy fog hozzáállni a dohányosokhoz, de mégis ki kell mondanom, amit érzek.

Attól még, hogy dohányzom...

Nem vagyok rossz ember
Néha az emberek úgy néznek rám, mikor cigi van a kezemben, mintha csak drogot próbálnék adni kisgyerekeknek. Úgy bámulnak rám, mintha nem láttak volna nálam züllöttebb embert, mintha a világ összes bűnét én követtem volna el. De miért? Mert fiatal vagyok és dohányzom. 

Attól még, hogy dohányzom...

Nem vagyok buta
Amennyiben az emberek szemében nem az ítélkező, és/vagy aggódó pillantásokat kapom meg, előfordul, hogy szóba elegyedek valakivel. Természetesen az emberek segítőkészek. Szóval köszönöm mindenkinek, hogy felvilágosítotok, hogy milyen egészségtelen is a cigi. Soha az életben nem hallottam ezt még. Igazán hálás vagyok érte, máris abbahagyom, hiszen én csak nem voltam tudatában, hogy pusztítom vele magam.

Attól még, hogy dohányzom...

Nem vagyok igénytelen, se tapló 
Igen, a dohányzás káros, és a passzív dohányzás is az, mellesleg büdös is. De ha hiszed, ha nem, nem fogom rád fújni a füstöt. Nem vagyok paraszt. Nem akarod kiadni a lakást, mert dohányzom? Az a helyzet, hogy attól még nem gyújtanék rá zárt helyen. Lehetek igényes, még akkor is, ha szoktam cigizni. Attól még figyelek az emberekre, és mindig ügyelek rá, hogy ne zavarjak másokat vele. 

Attól még, hogy dohányzom...

Nem vagyok kevésbé ember
Hiába dohányzom, nem tartom kevésbé fontosnak az emberi normák betartását. Ugyanúgy értékelem az udvariasságot. Szóval azért, mert azt látod, hogy cigi van a kezemben, köszönhetnél a ház előtt, ha már ez a szokás. Ahelyett, hogy megbámulnál, majd sietősebbre vennéd a lépteidet.

Attól még, hogy dohányzom...

Nem vagyok kevésbé nő
"Nincs csúnyább egy dohányzó nőnél." "Láttam ma egy szép lányt...aztán rágyújtott." Rengetegszer botlok bele ilyen vagy ehhez hasonló mondatokba. És nem akarok óriási feministának tűnni, mert nem vagyok az, de ez az, ami igen erősen felcseszi az agyamat. Főleg, mikor olyan férfiaktól érkezik, akik aktívan dohányoznak. Miért elfogadott az, hogy egy férfi dohányzik és miért nem az, ha egy nő teszi azt? Kérdem én, mennyivel gusztustalanabb, ha nőként gyújtok rá? Miért szükséges ez a kettős mérce?

Ahogy megcsap a hangulata, megül a fejemben a kérdés, ugyan miért járok ilyen ritkán koncertekre. Talán ezen változtatni fogok.

Azért döntöttem úgy, hogy írni fogok a koncertről, amin pár napja vettem részt, és a bandáról, aki fellépett, mert annak idején én is itt, a g-portálon hallottam róluk először, és emiatt döntöttem végül úgy, hogy meghallgatom őket. Kicsit sem bántam meg, szóval ha csak egy embernek is tovább tudom adni az élményt, akkor már megéri lepötyögni a dolgokat. 

Tehát ahogy írtam, először itt hallottam a Paddy and the rats-ről, méghozzá guule blogján, és csak jókat mondott róla, de hiába volt a bejegyzés alján egy videó, nem hallgattam meg, szimplán csak lustaságból. Aztán ahogy telt az idő, ismét jókat hallottam róla a tesómtól, végül egy barátnőmtől is nagy dícséreteket zsebeltek be. Így történt tehát, hogy mikor megláttam, hogy aznap léptek fel a tavalyi Szigeten, amikor én is ott voltam, nem volt kérdés, hogy adok nekik egy esélyt. Hát, mit mondjak, nem bántam meg. Nagyon nem. Na de miért is nem?

Miafaszvan?
Ez a magyar banda tele van hagyományokkal, ami nagyban segíti, hogy olyan hangulatot adjon, amilyet. És milyen hagyományokkal? Egyáltalán egy koncertnek hogyan lehetnek hagyományai? Kezdjük azzal, hogy nem kell kétségbeesned, ha késel. Ők is fognak, egészen addig nem fognak a színpadra állni, amíg már a tömeg hangosan nem kántálja, hogy "Mi a fasz van?". Szóval ha már ezt hallod, megkönnyebbülhetsz, jönnek. 
Azt hiszem, hagyománynak mondható már az a közeli kapcsolat, amit a banda a nézőivel táplál. Ezt nehéz leírni, ez érződik. Egyszerűen érződik az a szeretet, ami oda-vissza működik, és szerintem ez olyan, aminek minden zenekarnál meg kellene lennie. Egyszerűen tapintható a koncert végi közös selfie-ből, a két szám közötti csevelyekből és a dalok közbeni "Hajrá Busapest"-ekből.
Talán most azt gondolod, hogy a bevett hagyományoktól kiszámítható lesz az egész koncertélmény, de én nagyon nem így éreztem. Izgatottan vártam a fináléként szolgáló Freedomot, amire természetesen vissza kellett őket tapsolni. Szóval én azt mondom, hogy ezek az apró kis szokások kellően megalapozzák a hangulatot, már emiatt érdemes elmenni.

Néhány tipp, ha meghoztam a kedvedet

• Ez egy táncolós-ugrálós koncert. Így készülj. Ne kövesd el azt a hibát, mint én, ne új, még betöretlen cipőben menj, és jobb, ha nem nagy táskát viszel, mert simán lehet, hogy belefutsz abba, amibe én, vagyis hogy zárva a ruhatár, így egész este szenvedhetsz a táska-problémával.
• A közönség elég sokszínű, a punktól a rasztán át a teljesen átlagosig mindenki megfordulhat itt, szóval nagyon nem kell fennakadni a megjelenésen, abban menj, amiben jól érzed magad.
• Ne is menj, ha: bántják a füledet a csúnya szavak, nem szeretsz ugrálni, táncolni egy jó zenére, nem érzed magad nyitottnak egy teljesen egyedi zenére. Merthogy senki ne mondja nekem, hogy ők nem egyediek. 
• Vigyázz a pogóval. Főleg a koncert elején, de igazából bármikor vigyázz azzal, hogy középre mész, mert itt bizony eddig, mikor voltam, mindig volt pogózás. Ha akarsz, akkor célozd meg a kialakuló kört középen, de amennyiben te is roppant alacsony és átlagot tekintve kicsinek tekinthető vagy, aki hozzám hasonlóan nem érzi jól magát, ha lökdösik a buli hevében, akkor igyekezz elkerülni a tömeg közepét.
• Engedd el magad! Ne gondolkodj, csak élvezd az egészet. Hidd el, jó lesz. Még ha egyetlen számot sem ismersz tőlük, hamar megtanulod, mit kiabálj, hogy táncolj rá, stb., és jót fogsz bulizni.

Tehát...
Összegezve azt mondanám, mindenki hallgassa meg egyszer, de én mindenképpen javasolnám, hogy élőben nézzétek meg, ha van rá lehetőségetek, szerintem sokkal nagyobb élmény, akkor jön át igazán az egész hangulata. A Paddy and the rats egyedi, hangulatos, és hatalmas bulit csinálnak, akármerre is járnak, amit szerintem egyszer mindenkinek ki kellene próbálnia. De aztán lehet, csak nekem jött be ennyire az, amit nyújtottak, szóval ha valamilyen csoda folytán nem tetszene, azért felelősséget nem vállalok!

Az óra már hajnali órát ütött, de én még mindig megigézve bámultam a képernyőre. Úgy éreztem, végre találtam valami csodálatosat. [ő a második, egyben utolsó bejegyzés, amelyik helyet kapott az "új" posztok között, ezért került picit előrébb]

Néha ott találsz egy kisebb feloldozást, ahol a legkevésbé várnád. A napról napra egyre jobban fogságba ejtő kétségbeesés, csalódottság és feleslegesség érzése már lassan kezdett megfojtani. Tudtam, hogy sürgősen kezdenem kellene valamit, mert ebbe beleőrülök. De sajnos a dolgok nincsenek az irányításom alatt. Semmit sem tehettem, hogy megállítsam magam a lejtőn, mert az egyetlen, ami most igazán segítene, nem rajtam múlik. 

Unalmamban az ágyon fetrengtem és magamban a lét értelmetlenségén átkozódtam, elmormoltam volna egy-két imát, hogy végre jöjjön az, amire eddig vártam, hogy aztán ne bánjam meg ezt az egészet. Ne érezzem azt, hogy a semmiért léptem meg ezt. Hogy minden, amit hittem, reméltem ne legyen hazugság. Ha mikor hazamegyek, minden ugyanaz marad, ha semmi, amit vártam volna ettől a kalandtól nem valósul meg, legalább egy apró szeletében, akkor meg fogom bánni. Megbánom, és újra összezuhanok. Ennek tudatában pedig nyilván nagyobb rajtam a nyomás is. Sírtam, szenvedtem. Úgy éreztem, kiürültem. Már majdnem feladtam.

És akkor mentem rá a Pinterestre. Úgy egy hónapja regisztráltam, csak azért, hogy megnézhessek egy képet, azóta pedig a felhasználóm magányosan létezett az internet eldugott bugyraiban. Aznap pedig elkezdtem felfedezni, keresni, nézni, találni. Álmaimban nem gondoltam volna, hogy csak egy kisebb kutakodás, nézelődés fog egy pici életet verni belém. Oké, nem mondom, hogy most már minden helyreállt a fejemben. Talán szánalmas is, hogy ennek örültem meg annyira. De van valami hihetetlenül motiváló abban, ha olyan dolgokról nézel képeket, olvasol cikkeket, amik arra emlékeztetnek, aki lenni szeretnél, akivé még talán válhatsz, vagy aki egyszer voltál. 

A művészettel, vagyis inkább a festészettel, a kapcsolatom mindig is bonyolult volt. Szerettem, szerettem, de valamiért nem tudtam igazán azonosulni vele. Gondolatban csodáltam, de nem volt hozzá türelmem a valóságban. Mindig is arra gondoltam, hogy majd egyszer rátalálok arra, ami engem is megfog és akkor átadhatom magamat a művész-lélek részemnek.

Mutatom, mik (kik) voltak azok, amik pontosan ezt érték el: [ha a kép fölé viszed a kurzort, színes lesz!]

 Alyssa Monks:

és igen, ezek festmények...

rcolo

ő csak mert olyan könnyed és egyedi

Silvia Pelissero (Agnes Cecile)

Brooks Salzwedel

Antoine Art

Clara Lieu

Jimmy Lawlor

Szóval ő az, akiről még valószínűleg hallani fogtok tőlem, annyira csodálatos :)

Tehát ők lettek volna a legkiemelkedőbbek. Remélem, Nektek is elnyerte valamelyik a tetszéseteket, várom a véleményeket! Nektek van esetleg kedvencetek? Mutassátok nyugodtan! :)