Egyik pillanatban boldog vagyok, a másikban ideges, a következőben sírnék. Egy érzelmi hullámvasúton telnek a mindennapjaim, amit csak az alvás állít meg.

Nehéz mostanában írnom, mert az, hogy kevés időm van, már-már enyhe kifejezésnek tűnik. Heti kétszer reggel hét és este nyolc között nem vagyok itthon, ami azt jelenti, hogy még késő este kell nekilátnom a tanulásnak. Az a helyzet, hogy kicsit aggódom. Érzem magamon, hogy ki kellene pihennem magam. De amikor elalszom, bűntudatot érzek. Nem állhatok le, mert akkor a pánik újra megtalál, nem vesztegethetem az értékes időmet és nem engedhetem, hogy a jegyeim leromoljanak. Viszont olyan vagyok, mintha a feladataim ólomsúlyát a fejem felett kellene tartanom. A kezeim már remegnek, a térdem megrogyott, mindenem percről percre erőtlenebb.

Egyébként a látszat ellenére bizonyos pillanataimban remekül vagyok. A barátaimmal remek a kapcsolatom, és jelenleg ez rengeteg támaszt nyújtanak. Végre nem érzem magamat végtelenül magányosnak. Talán csak szimplán magányosnak. De igazából nincs is elég szabadidőm rá, hogy más jellegű kapcsolatokra legyen időm, csak... vágyom a szeretetre. Egyszerűen szeretni akarok és szeretve lenni. Na, de ez csak kiegészítő információ, nem erről akartam írni. 

Orvosról orvosra járok, próbálok a végére járni az egészségügyi problémáimnak, de nagyon nehéz ezt egyeztetnem a mindennapjaimmal. Nem merek délelőtti időpontot kérni, mert nem akarok többet hiányozni az iskolából, így viszont rendszerint a napom még a szokásosnál is zsúfoltabb. Iskolából táncpróbára, táncpróbáról orvoshoz, orvostól edzésre, onnan pedig a tankönyvek hideg társaságába. Próbálom a mosolyomat a lehető legszélesebbre húzni, az orvosnál lazának tűnni, az edzésen magamhoz képest nyitott lenni. De a gyomrom egész nap görcsben van, a félelem elszorítja a torkomat. 

Nem tudok koncentrálni. Nézem a német szavakkal teli lapot, de nem bírok rendesen olvasni. Ülök a matek órán, de a számok összefolynak, a szemem pedig lecsukódik. Próbálok írni, de a szavak értelmetlen sokasággá válnak a képernyőn. Aztán egyszer csak nem bírom tovább és elszenderedem a laptopommal az ölemben. És képtelen vagyok felébredni. 

Valamit tennem kell ez ellen, mert a hétvégék sem elég hosszúak a regenerálódásra. Törődnöm kell magammal, nem szabadna félvállról venni a problémáimat. Nem is csak az egészségügyieket, sem pedig a lelkieket. Az önutálatba és a teljesítménykényszerbe szépen lassan tönkremegyek. De nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha elszúrnám a tanulmányaimat. Bár az sem megoldás, ha összeroppanok a nyomás miatt. Gyengeség, hogy ennyire nehezen viselem ezeket? Vagy inkább az az, hogy nem teszek semmit? Így vagy úgy, de rosszul csinálom, mert nem tudom, hol van az a megoldás, amivel nem veszítek el valamit.

Tehát úgy döntöttem, hogy rendszert viszek ebbe, és heti egy poszt lesz, így a motiváltság megmarad, de reményeim szerint nem lesz túl unalmas. Úgyhogy készüljetek, hogy vasárnaponként ilyenekkel terhellek titeket!

Természetesen jó pár napja találtam ki, hogy akkor hetente egyszer számolok be a héten fogyasztott ételekről, elvégzett edzésekről, stb, így most elég hosszú idő telt el az első ilyen bejegyzés óta, de sajnos ez sem jelenti azt, hogy túl sok jót tudok mondani. 

A kezdetek számomra mindig elég nehezek, ráadásul mostanában az időjárás is ellenem dolgozik, és természetesen most pörgött fel a társadalmi életem, vagyis összefoglalva rengeteg kifogásom van. Valójában annyi az egész, hogy eléggé motiválatlan vagyok, és most a Pinterestet is elhanyagoltam, ami ilyenkor nagy löketet adott. Most ezen szeretnék változtatni, hogy a jövő hetem már olyan legyen, amilyennek szeretném.

Tehát az egészséges étkezés egész könnyen megy, direkt olyan alapanyagokat vásárolok, amiből valami finom, és nem kalóriadús és/vagy egészségtelen valamit gyártok. Igazából elég jól működik. 

A problémák ott kezdődnek, hogy elég sokszor törtem meg, és bűnöztem, vagy egy minimalizált mennyiségű sütivel, vagy pedig elcsábultam és elmentem koccintani egy-egy itallal. Mert sajnos képtelen vagyok nemet mondani, és jól esik egy-egy pohárnyi alkohol, ha egészségtelen, ha nem. (Mentségemre legyen mondva, hogy az egyik ilyen baráti összejövetelen legalább finom és felettébb egészséges vacsorát ettünk!) Nem gondolom, hogy ez akkora probléma, hiszen nem a sanyargatásról szól ez, szóval nem fogok most emiatt keseregni, de azért a bűntudat kicsit így is megtalált, de sebaj, ettől még haladni kell tovább.

A héten bevallom, kicsit ellustultam, a nagy melegben nem tudtam rávenni magamat az edzésre, futni is csak egyszer voltam, akármennyire rossz ezt még leírni is. Igazából a gond csak a motiváció hiányánál van, de már rajta vagyok az ügyön és remélem orvosolom is a problémát.

Viszont nem szeretném feladni, főleg mert én már látok kisebb változásokat, és örülnék, ha ez a változás folytatódna. (Ja, és tisztázzuk, ez a változás úgy lehetséges, hogy júliusban kezdtem ténylegesen, csak az étkezésre figyelek második hete!)  Továbbra is igyekszem normális kajákat enni, és elkerülni az egészségtelen döntéseket, és jobban belevágni az edzésbe is. Remélem, a következő heti posztban már több sikerről számolhatok be, és hogy így legyen, a Bővebben-re kattintva néhány motivációs képet gyűjtöttem össze, főként magamnak, de ha valakit érdekel, annak is! :)

Ugyan már egy hete történt, mégis megosztom. Azért csak most, mert még nem tudtam, hogy mit kezdjek az oldallal.

Mielőtt igazán elkezdődne ez a bejegyzés, összefoglalnám gyorsan, miről van szó. Nem fogok mindennap ilyen bejegyzést írni, csupán alkalmanként, hogy motivált maradhassak, illetve ha esetleg ezzel bárkinek segíthetek is, hogy belevágjon, vagy bármi, az dupla haszon. Tudom, nem ezek a legizgalmasabb bejegyzések, de szükségem van rá, hogy jobban áttekinthetőbb legyen a dolog a fejemben.

Már egy ideje bele akartam vágni, csak nem jutott időm rá, nem volt kedvem, stb. De végül ma sikerült a dolog. Egy nagy bevásárlással kezdtem a napot, beszereztem egy hatalmas adag zöldséget és gyümölcsöt, majd nekiláttam a főzőcskézésnek.

Ebédre sajttal töltött csirkecombot dobtam össze, ami mellé ezersziget-öntetes salátát ettem. Vacsorára, illetve amolyan uzsonna félének smoothie-kat gyártottam. Mára kettő jutott, gondoltam megosztom a recepteket veletek kicsit lejjebb. Kicsit később elragadott a nassolhatnék, úgyhogy megengedtem magamnak még egy pici salátát.

Végül a napomat láb-edzéssel zártam, ezúttal megdupláztam a régebbi adagomat, ugyanazt az edzéstervet követtem, csak most a 10 perces gyakorlatsor helyett 20 percet csináltam, mivel egy ideje már terveztem az emelést.

A smoothie-k:

Nektarinos-narancsos
Kb. egy nagy pohárnyi jött ki ennyi hozzávalóból, tehát mindenki úgy számolja a dolgokat.

-1 nektarin
-1 karika citrom
-annyi 100%-os narancslé, ami épp ellepi

Az eredmény egy kissé savanykás, de isteni finom smoothie, bátran merem ajánlani mindenkinek. Ha nem lennél oda ezért az ízvilágért (bár én is édesszájú vagyok, mégis imádtam), hagyd ki a citromot, nem tudom elképzelni, hogy úgy ne lenne jó!

Banános-kiwis
Szintén ugyanekkora mérettel lehet számolni.

-1,5 banán
-1 kiwi
-annyi tej, ami épp ellepi

Ezzel a változattal már kevésbé voltam megelégedve, de azért így is ízlett. A kiwi nem érződött igazán, egyedül azt a bizsergető érzést hagyta maga után, amit pont nem szeretek ebben a gyümölcsben, szóval egy kevésbé jól sikerült banán-turmix szerű valamit kaptam. Természetesen ezzel sem volt bajom, de a másik mellett nem volt az igazi.

Összességében nagyon meg vagyok elégedve, jól éreztem magam, nem sóvárogtam semmi után, jól lakottnak éreztem magam egész nap, és azt mondhatom, hogy finom kajákat ehettem így is, szóval egyelőre nagyon bizakodó vagyok, meglátjuk, ezután mi jön.

Ahogy elindulok víz csap az arcomba. Az egész olyan gyorsan történik. Az orrom megtelik vízzel, a kezemet a fejem fölött tehetetlenül csapkodva találom. Nem kapok levegőt, ami egy pillanat alatt előhozza a tegnap éjszaka borzalmas emlékét.

Az az igazság, hogy mostanában eléggé aggódom az egészségem miatt, így tudom, hogy simán lehet, hogy túlreagálom. Talán nem kéne egyáltalán óvatosnak, aggodalmaskodónak lennem. Csupán tudom, hogy a lelki válságokra komolyan tud reagálni a szervezet. Ha az utóbbi évek nem számítottak annak, akkor nem tudom, mi az. Mivel most úgy érzem, kezdek kijönni a dologból, az utóbbi hetekben lelkileg egész stabil voltam, és mivel a ház-probléma is megoldódni látszik, nemsokára kiszakadok majd a mostani fojtogató környezetből is, tehát elmondható, kezdek egyenesbe kerülni. Úgyhogy jönne a kérdés, miért aggódom, mikor minden rendbe jönni készül? Annyi a gond, hogy eddig mindenkitől azt hallottam, az ilyen reakciók akkor jönnek, amikor már kezd helyrejönni a helyzet. Én pedig attól félek, hogy engem is megtalál.

Talán annyira félek ettől, hogy emiatt jelentkeznek majd a gondok, de esküszöm, ezidáig még csak tudatos sem volt. Feltűntek ezek az apróságok, amik kísértenek, de a mai napig nem fogalmazódott meg bennem, hogy talán aggódnom kéne, hogy ez csak a kezdet. Igazából lehet fölösleges erről beszélnem is, hiszen nem nagyon tudok mit csinálni vele, legalábbis most biztos nem.

És hogy mi is a baj? Mindennapos migrén, inszomnia, étkezési zavarok. Bár ezek nálam már valamelyest megszokottak, az inszomniával már egy-két hete küszködöm és korábban is megjelent már az életemben, az étkezési zavarok pedig alkalmanként felütik a fejüket. Egyszerűen nincs étvágyam, nem vagyok éhes. Próbálok figyelni rá, hogy így is rendesen egyek, de nehéz, ha egyszerűen nincs az inger. A migrén pedig ezeréves problémám, de mostanában túl sokszor jelenik meg és túl  nehezen kezelhető. De ezeket túlélem. Nem olyan komoly. 

Viszont tegnap... tudom, hülyeség. De nekem nagyon meghatározzák az egész napomat az álmaim. Ha álmomban megjelenik egy régi barátom, egész nap rá gondolok, ha akkor jókedvem van, akkor egész nap ott fog bújkálni bennem ez a hangulat. És mikor álmomban pánik rohamom volt... nos, az is eléggé meghatározta az egész nap leforgását. Nem tudom, volt-e bárkivel ilyen. De nem kívánom senkinek. 

Próbáltam lélegezni, figyeltem rá, hogy úgy működjön a dolog, ahogy máskor ösztönösen teszem. Láttam, ahogy emelkedik a mellkasom, de a levegő mintha nem jutott volna el a tüdőmig. Éreztem a stresszt, ami összehúzta a szobát, ólomsúlyként telepedett meg a mellkasomon. Küzdöttem a levegővétellel, mintha könnyek is futottak volna az arcomon. De egyszerűen nem sikerült. Semmit nem csinálhattam, hiszen az egész nem történt meg, csak aludtam. De a kín mintha valódi lett volna. Emberek vettek körbe és nézték, ahogy szinte fulldoklom. De senki nem segíthetett. És nem emlékszem, mikor ébredtem fel belőle. Az egésztől olyan végtelenül tompa és sebezhető lettem. A probléma pedig az, hogy utána pedig ma, mikor lecsúsztam azon a rohadt csúszdán, amitől hirtelen nem kaptam levegőt... nem mondom, hogy tényleg megtörtént, de nem bírtam. Kezdett szabálytalanná válni a légzésem és mintha az egész elölről kezdődött volna, csak most élesben.

Egyelőre nem kezdem magam temetni, de nem értem, miért vannak bajaim és mit tudnék tenni ellene. Kimászom belőle, igyekszem nyugodt maradni, és elkerülni a gondolatot, hogy talán nem normális ilyeneket tapasztalni. Igazából nem tudom, ezt miért írtam le, csak ki akartam adni magamból. Hiszen csak túlagyalom.

Mostanában eléggé jól állok a motivációval, ennek pedig az az oka, hogy kicsit ráfüggtem a pinterestre, amit úgy intéztem, hogy sütik és egyéb bűnbeesős kaják helyett edzéstervek, alacsony kalóriás receptek és motivációs poszterek fogadjanak, mikor belépek. 

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem rengeteg erőt tudnak adni ezek a képek, néha idézetekkel, néha csak egy-egy álomalakkal. Próbálom egész nap fenntartani a motivációt, szóval gyakran nézegetem ezeket a képeket, nem egyszer vettek már rá, hogy felálljak a kanapéról, és elmenjek futni. 

Egész nap azon agyaltam, mi a fenét írjak ma ide, aztán találtam egy blogot, ahol a szerkesztő épp elérte a célját, és az egész egy újabb motiváció-tunning volt. Azt hiszem, kb akkor döntöttem el, hogy jobb híján megosztok veletek néhány képet a pinterestes motivációs táblámról, hátha ennek hasznát veszi bárki, aki szintén épp az egészséges életmód útján szenved, vagy szeretne belevágni.

Már a sokadik este, mikor csak vergődöm, ahelyett, hogy végre pihennék. Fáradtan veszem tudomásul, hogy visszatért ez az állapot.

Korábban semmi gondom nem volt az alvással. Sőt. Gyakran ugrattak és ugratnak is a mai napig azzal, hogy ha bombát robbantanának mellettem, azt is lerendezném annyival, hogy a másik oldalamra gördülök. Voltak esetek, amik megalapozták ezt a teljes mértékig túlzó állítást, nem egyszer aludtam át gondtalanul a riasztó üvöltését, a szomszéd hajnali flexelését és még sorolhatnám. Az alvásigényem is egy kisbabáé közelében van, ami ugyan egy újabb túlzás, de való igaz, hogy több órát igényelek arra, hogy kipihenjem magam, mint mások. Szóval képzelhetitek, mekkora csapás egy magamfajta hétalvónak, mikor nem jön álom a szemére...

Egy évvel ezelőtt jelentkezett nálam életemben először az álmatlanság. Én is a leggyakoribb típusba tartozom, elalvási zavarokkal küszködtem, illetve - nagy sajnálatomra ismét -, küszködöm. Annak idején emlékszem, még írtam is a gondomról, nem tudok elaludni, órákig csak bámulom a plafont. Kaptam is rengeteg remek tanácsot, sportoljak, ami majd lefáraszt, igyak meleg tejet, satöbbi. A kifáradás nem oldotta meg a gondjaimat, már két (vagy három?) fárasztó napot lehúztam mindössze három óra alvással, de éjszaka ugyanaz maradt a helyzet. Aztán a probléma amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt, az iskolakezdés okozta teljes kimerülést semmilyen inszomnia nem tudja legyőzni.

Abban reménykedtem, hogy örökre búcsúzhatok az ilyen panaszoktól, mert még mindig élénken élt bennem annak a pár napnak a gyötrelme. Úgyhogy eléggé kétségbeesett voltam, mikor nem sokkal ezelőtt újra rám talált ez a kellemetlenség. Először nem okozott olyan nagy gondot. Csupán egy-két órát kellett várnom, aztán csak elnyomott az álom. Úgy gondoltam, az egyre növekvő stressz okozza. Az agyam egyszerűen nem tudott leállni, egy pillanatra sem bírtam leállítani a gondolataimat. Folyamatosan egy-egy aktuális problémán aggódtam. De aztán, hogy megelőzzem az aznapi nehézséget, erőt vettem magamon, és megoldottam az egyik gondot, amit még irányíthattam. Nagyon aggódtam a szalagavatóm miatt, mert még nem volt teljesen tiszta, kivel fogok keringőzni, szóval megbeszéltem a dolgot. Azt hittem, így a kis gondom majd elmúlik. Hát rosszabb lett.

Nem tudnám megmondani, mi miatt jött elő újból, de nagyon remélem, minél előbb sikerül legyűrni. Nem tudom, hányatok ismerős a dologban. Tegnap éjjel pontosan öt órán át feküdtem az ágyban, kétségbeesetten próbálkozva elaludni, hiszen reggel fel kellett kelnem. Kikapcsoltam minden gondolatot, minden izmomat elengedtem, számoltam a lélegzetvételeket, aztán nem számoltam semmit, próbáltam hason, háton, az oldalamon fekve. Persze, az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy percenként gazdagodtam egy újabb szúnyogcsípéssel. Ha az ember nem tud elaludni, nos, akkor azt hiszem ezek az átkozott szúnyogok még annál is jobbkor találnak meg. Képzeld el a képet, ahogy már érzed, hogy kezdesz süllyedni, pont abban a legbizonytalanabb állapotban vagy, erre elkezd viszketni mindened. Elhatározod, hogy nem kockáztatod meg a mozdulat lehetséges eredményeként jelentkező felélénkülést, erre az ingerléstől görcsösen rángani kezd az ideg a lábadban. Felbecsülhetetlen. Talán öt-tíz percekre sikerült félálomba merülni, de nem tudnám megmondani. A fáradtságtól tompa volt a fejem, reggelre már nehéz volt tisztán gondolkodni. Aztán egy órára sikerült lehunynom a szemem, de hamar elillant a pillanat, mikor anya bejött a tiszta ruhákkal. 

A fejem lüktetett egész áldott nap, a látásom néha homályosabb, mint amihez szokva vagyok, az erő pedig teljesen kiszaladt belőlem, főleg így, a mozgalmas napom végére. Az egész egyébként, ha épp nem azt nézzük, hogy nagyon szívás, nagyon érdekes. Olyan, mintha nem is lennék igazán ébren. Járok, beszélek, tevékenykedek, de mintha a testem külön működne az elmémtől. Érdekes élmény, de nem kívánom senkinek. Szóval most itt fekszem az ágyamon, laptoppal az ölemben és azon gondolkodom, hogy talán el kéne mormolnom egy-két imát, hogy ez a leírhatatlan fáradtság győzedelmeskedjen ma este. 

Lassan, szokásosan kicsit bizonytalanul szedem össze a dolgaimat. A mai edzőruhát, a sportmelltartókat, a fülhallgatót, azt a vackot, ami a telefont a felkaromon tartja, végül a futócipőt. Az újrakezdés nehéz, de már a hetedik edzésnél tartok. [A bejegyzésben túlzások találhatóak, nem kell minden szavát komolyan venni ;) ]

Jókedvűen robogok le a lépcsőn, miközben a telefonnal szerencsétlenkedem. Megint rosszul dugtam be a telefonba a kábelt, vagyis mikor elindítom a zenét, az egész lépcsőházat betölti a zene. Remek. Ügyetlenül kibányászom a gondosan becsatolgatott tokból, ami még mindig a felkaromon fityeg, aztán megmozgatom a kábelt. Újra elindítom a zenét és végre az ősrégi fülhallgatómból szólal meg a dal. Diadalittasan felsóhajtok és kilépek a házból, miközben elindítom az alkalmazást, ami majd méri, mennyi ideig futottam, merre, hány kilométert.

Lassú tempóban kezdek futni, bár tudom, még lassabb is leszek pár perc múlva, mikor a kezdeti lelkesedés elmúlik. Szemben egy fiatal srác sétál. Próbálom nem annyira megnézni, mint amennyire ő néz meg engem. Szája pimasz mosolyra húzódik, ahogy tekintetünk összefonódik. Francba, miért ilyenkor? Egyáltalán miért kell bámulni az ember lányát, ha az sportol? Miközben elhaladok mellette, azon tűnődöm, vajon egy tizes skálán mennyire vörös az arcom. Mivel még csak most indultam, reménykedhetek abban, hogy nem néztem ki úgy, mint egy ember paprika fejjel. Halványan elmosolyodom az elmémbe furakodó kép hatására.

Ah, Istenem, de gyűlölöm ezt az emelkedőt! Úgy fájnak a lábaim a tegnapi edzéstől, hogy azt hiszem talán amputálni kéne. Hogy is volt? Olvastam valami motivációs izét... Valami olyasmi, hogy ha fáj, akkor működik? Mindegy is, hülyeség. Hol is álltam meg legutóbb pihenni kicsit? Te jó ég, még fél kilométer, addig nem állhatok meg. A múltkor kibírtam, most is kibírom!

Na jó, nem kapok levegőt. Megállok. Francba ezzel az idős házaspárral, amiért most kell friss levegőt szívniuk. Biztos ők is úgy gondolják, hogy puhány vagyok. De kit is hitegetek az vagyok, nem? Nem bírtam ki addig. Ennek a futásnak nincs is értelme, hiszen nem is fejlődök.

Bekanyarodok, szembe kerülök a nappal. Elvakít a fény. Basszus, még pár száz métert ebbe az irányba kell futnom, addig megvakulok. Hozni kellett volna napszemüveget. Legközelebb hozok. Az majd legalább takarja a futástól vörös arcomat. De akkor lötyögne a fejemen, talán le is esne. Akkor maradok a hunyorgásnál.

Miért van ilyen meleg? Később kellett volna jönni. Akkor talán kevésbé melegednék ki. Miért nem vagyok olyan lány, aki futás közben is gyönyörű? Persze, nekem vörös fej, meg izzadtság jutott. Na, nem baj, innen szép győzni, nem? Gyűlölöm ezt a meleget. A pokolban nincs ilyen meleg. Gyűlölök futni is. Legalább már félúton vagyok.

Nem is olyan rossz ez. Menni fog, megcsinálom. Mindenkinek leesik majd az álla, mikor meglátják, milyen csodás lett az alakom. Már alig várom, hogy lássam az arcukat! Már haladok is, nem? Nem. Azt hiszem soha többet nem nézek a combomra futás közben. Egy évezred kell, mire végre vékonyabb lesz. 

Egy másik futó! Nem csak én vagyok ilyen elvetemült, hogy kijöjjek ebben a melegben! Akkor nem állhatok meg, amíg hallótávolságban van. Előtte már nem égetem magam. Biccentsek? Integessek? Ezek a helyzetek mindig annyira mások! Összenézünk, egy gyors mosoly fut át az arcán. Na, akkor ezzel meg is volnánk. 

Végre, mindjárt otthon vagyok. Ezek után nem is futok szerintem. Nem is éri meg ez az egész. Majd... majd kitalálok mást. De legalább ezt az egyet már végigcsinálom. Istenem, végre, itt vagyok! Vizet akarok. Sok-sok vizet! Jaj ne, lépcsők. Legközelebb földszinti lakásba kell költöznöm. Belépek a lakásba, a konyhába berobbanva inni kezdek, majd leülök a székre. Anya azt kérdezi, milyen volt. Elmosolyodom és őszintén válaszolom neki, hogy nagyon jó volt, még jobban is ment, mint múltkor. Megyek holnap is.