A gondolataim a blogra tévednek. Csak gondolkodom ezen a kis zugon, és nem jutok egyről a kettőre.

Nem tudom, nektek mennyire tűnt fel a változás az oldalon. Mármint kívülről az ég világon semmi nem lett megváltoztatva, egyszerűen az én aktivitásom szállt el a semmibe. Nem csak itt, az egész gportálon kicsit visszahúzódtam. Egyszerűen az inspirációm kicsit magamra hagyott, igyekszem kiélvezni a nyarat és közben rájönni, merre is akarok tovább menni az oldalt tekintve. Ez pedig annyira leterheli a gondolataimat, hogy valahogy semmi kedvem bejegyzést írni. Arról, ami történik, nem akarok írni, mert úgy érzem, felesleges, de egyelőre az ihlet nem érkezik, mi az, amiről szívesen pötyögnék. Ez a hiányzó motiváció pedig mindenen megmutatkozik az internetes életemben, az olvasott oldalaimon se tudok értelmes kommentet összehozni, pedig figyelemmel követem őket továbbra is. 

Talán teljesen felesleges erről beszélnem, csak nem szerettem volna magyarázat nélkül hagyni titeket, mert én nagyon látom, hogy jelenleg nem veszem a dolgot igazán komolyan, nincs elég kedvem hozzá, nem esik annyira jól, mint kellene. Emiatt van az, hogy nagy ritkán hozok valami bejegyzést, és az sem az értékelhető kategóriába sorolható. De ez meg fog változni, csak most... kicsit küzdök belül, és amíg nem találom meg magamban amit keresek, nem tudok itt sem kibontakozni.

Mielőtt bárki megijedne, vagy bármilyen következtetést vonna le, nem hagyom abba. Nagyon szeretem ezt csinálni, és tudom, hogy ha abba is hagynám, úgyis szinte azonnal újra belevágnék. Folytatom, ahogy eddig, csupán most el vagyok foglalva a semmivel. Bocsánat, amiért ilyen érthetetlen katyvasszal állok itt megint elő, csak nagyon nehéz ezt szavakba foglalni.

Összességében még mindig rendben vagyok. Ugyan tegnap volt egy kisebb hullámvölgyem, eléggé összejött minden, ami miatt keseregtem kicsit, de mára már sikerült összeszedni magamat. Szóval nem kell aggódni, jelenleg megvagyok, mászkálok ide-oda, teszek-veszek, éldegélek. Csak valamiért kicsit hiányolom a motivációt, már egy ideje nem is futottam, de rajta vagyok a dolgon, nem szeretném abbahagyni. Még az is lehet az majd visszahozza az inspirációt ide is. Tehát minden okés velem, próbálom rendbe szedni a dolgaimat, bár megint halogatom kicsit a feladataimat, de majd csak nekiugrok. 

Lényegében annyi, hogy nem akarok eltűnni, nem akarom abbahagyni, de meg akartam magyarázni mi van, mert érdemeltek ennyit. Kicsit összeszedem magamat, lenyugszom a nagy pörgésben, és kislilabizálom, mit is szeretnék. Nem szeretnék legközelebb megint egy ilyen mindeneseménytösszetömörítős bejegyzéssel jönni, de egyelőre mást nem tudok nyújtani, szóval át kell gondolnom a dolgokat, és ennyi. Nem mondom azt se, hogy szünet, mert köze sincsen hozzá, csak elképzelhető, hogy pár napig megint nem jelentkezem, és azt akartam, hogy tudjátok, miért van. Majd értesítelek titeket, ha előrébb jutottam! <3

A már ismerős asztalnál üldögélek. Egyik kezemmel a kedvenc italommal töltött pohárral játszom, másikkal egy cigire gyújtok. Nem vagyok szomorú, de még mindig hiányzik valami.

Előre kijelenteném, hogy nem tudom, mennyire lesz ez összeszedett bejegyzés. Sőt, ha őszinte akarok lenni, azt sem tudom, hogy mennyire fog átváltani picsogássá, vagy mennyire fog bánatosnak tűnni. Még mindig nem vagyok összezuhanva, nem vagyok annyira boldogtalan, mint régen, szóval bízom benne, hogy ezt a bejegyzést is sikerül ennek fényében összehozni.

Miről szólt az elmúlt pár nap? Eléggé arról, amiről nem kellett volna. Újabb szál cigikről, mértékkel fogyasztott piákról és mértéktelen költekezésről. Újra fejemre szakadt a szabadság, és igyekszem kiélvezni az életet. A barátaimmal vagyok, márha nevezhetem őket annak. Bízom benne, hogy igen. Vásárolok, hogy kicsit jobban érezzem magam a bőrömben. Iszom, hogy megalapozzam a hangulatot, de legalább ezúttal nem lerészegedésekről van szó, hiszen az már olyasvalami lenne ilyen mennyiségben, amit én is elítélendőnek tartanék, pedig hát minden vagyok, csak szent nem. De megült a fejemben a gondolat, hogy talán ez csak figyelemelterelés. 

A magamfajta végtelenségig szorongó ember képtelen úgy igazán kiélvezni a boldogságot. Pár mondhatni felhőtlen nap után már csak arra tudtam gondolni, hogy egy idő után a boldog percek elfogynak, és újabb mélyzuhanás vár rám. Szóval továbbra sem utasítottam el semmilyen programot, főleg, mivel most először megtörtént az, ami eddig még soha, nem igényeltem a napokig tartó regenerálódást, mint azelőtt. Így a gondolataim elterelődtek, és továbbra is fürödhettem a nyugodt vidámságban. Még mindig így teszek. Elengedem magam, a megérzéseimre hagyatkozom, ügyködök, még ha nem is mindig hasznos dolgokat és igyekszem a kis teendőlistámra koncentrálni. Mert ez végre egy kis sikerélményt nyújt.

Az a helyzet, hogy jól vagyok, mert tényleg így van, egy részem komolyan boldog. Ugyanakkor egy másik énem, az az idealista, tökéletességre vágyó kisgyerek ott belül azt suttogja, hogy ez nem elég. És én tudom, hogy igaza van, mert nekem ez nem elég. Nem ezt akarom. Pillanatnyilag jól érzem magam, de nem ilyen életet akarok magamnak. Én önállóságot akarok és kötődést. Még mindig annyira vágyom a szeretetre, hogy azt már nehéz szavakba foglalni. Biztonságban akarom magam érezni, ehhez pedig szükségem lenne rá, hogy a saját lábamon álljak, és legyen valaki, akire tudom, hogy számíthatok. És semmit sem tehetek annak érdekében, hogy ezt megszerezzem, csak türelmesen várnom kell, hogy mit dob az élet, amivel végre elérhetek odáig. Hát így fogok tenni.

De mivel tudom, hogy ez a jelenlegi állapot nem a végállomás, nem tudok megnyugodni. Aggódom. És mi miatt? Amiatt, hogy ha nem találom meg azt, amit keresek hamarosan, akkor olyan gyorsan zuhanok le ugyanoda, ahol voltam, ahogyan sikerült felemelkedni. Szorongok, hogy elfogy a motiváció, mielőtt a sors úgy dönt, megadja nekem azt, amire várok. És ez az egész tök értelmetlen, mert pontosan ez az állandó szorongás az, ami igazán visszatart attól, hogy teljesen hátradőljek. Már pedig ha valóban az van megírva, hogy ezt a kisebb hullámhegyet nem további emelkedés követi, hanem újabb völgy, akkor ki kellene élveznem minden cseppjét. Egyszerűen gyűlölöm magamban azt, hogy nem tudom elengedni ezt az örökös agyalást, szenvedést, aggodalmat. 

Próbálkozni fogok. Még most, mielőtt elveszítem ezt a "boldogságot". Megpróbálok lenyugodni, kiélvezni ezeket a napokat, heteket, ha szerencsém van, végre hosszabb időszakot. Az önbecsülésem ugyan megint omladozni kezd, igyekszem helyrerázni. Nem fogom feladni harc nélkül, mindent meg fogok tenni. Csak az a baj, hogy nem tudhatom, hogy ez elég lesz-e. De próbálkozni fogok, mert most úgy érzem, van még miért. 

Ülök a már órák óta zötykölődő kocsiban. A lábam már zsibbadt, a fejem hasogat, de nem érdekel, hiszen az autó végre hazafelé tart.

Ezer bocsánat, amiért eltűntem az utóbbi napokban, de talán mondhatom azt, hogy jó okom volt rá. És most nem akaok magyarázkodni sem, csak egyszerűen lepötyögöm nektek, mi volt az oka. Igazából akár egy szóban is összefoglalhatnám, hazajöttem. Másfél hónap után újra átléptem a ház küszöbét, újra a saját ágyamban aludtam, a saját városom utcáin tipegtem. És ez azzal járt, hogy levegőt venni sem volt időm. Végre!

Már annyira vártam a nyüzsgést, most végre megkaptam, és azt hiszem, nincs is még vége a dolognak. Először a hazaérkezésemre koccintottunk, azután a sikeres adásvételire, azután csak mert olyan rég láttuk egymást a nagynénémmel, azután egy buliban, szóval mára már majdhogynem alkoholistának titulálhatom magam. Egyébként nem, egyszer sem estem túlzásba, még csak azt se mondhatom, hogy berúgtam, akármelyik napot tekintve.

De lényeg a lényeg, csütörtök reggel óta egy óra szabad időm nem volt még itthon, a bőröndöm kinyitva hever a szobám közepén, az egyik zsebből pedig ki-kizuhannak a ruhák a földre. Ennyire nem volt még időm, de ma azt hiszem végre van egy szusszanásnyi, hogy aztán holnap (vagy akár ma délután), újra belevessem magam az életbe. 

Persze, a dolgok rengeteget bonyolodtak is, a legutóbbi tervemen egy apró, ám rendkívül lényeges változás történt. Tesóm mégsem megy még külföldre, szóval beköltözik mellém. Úgyhogy a nagy különszakadás elhamarkodott álmodozás volt, és nem tagadom, hogy rengeteg rossz érzésem van a dologgal, de semmit sem tehetek ellene. Remélem, hogy ezúttal nem süketel, és tényleg csak ideiglenes. Az a baj, hogy túl jól ismerem már. 

De aláírtuk a papírokat, úgyhogy valami mindenképp elkezdődött, most már teljesen biztos, hogy eladjuk a házat, amibe születtem. Kicsit furcsa, de mégis egy hatalmas felszabadult sóhajjal tudnám jellemezni a dolgot. Csak menni akarok tovább. És végre fogok is. Csak bárcsak az eredeti terv szerint... de mindegy, hagyjuk.

Viszont összességében azt mondanám, most remekül vagyok. Nem érzem magam annyira szeretetlennek sem, talán ez a másfél hónap tette, annyira hiányoztak az itteniek, hogy kicsit elkezdtem őket értékelni. Persze, még mindig szorosabb barátságokra vágynék, de szeretem őket, és képes vagyok meglátni, hogy azért ők is szeretnek engem a maguk módján. Az utóbbi napok pörgésére pedig jobban szükségem volt most, mint azelőtt bármikor. Kezd egyre jobban körvonalazódni, merre akarok tovább menni, csupán a B tervet kell kidolgoznom, mert nem is én lennék, ha nem valami őrülten kockázatosra vállalkoznék. De nem kell feladnom semmit, és még meg is fogok belőle élni, ha szerencsém van. Na, de erről majd máskor, egy másik bejegyzésben. Annyit akartam kihozni ebből az egészből, hogy haladok. Talán lassan, de már így is hatalmas lépést tettem most, és tényleg változásra leszek kényszerítve. Még messze a vége, de igyekszem kihozni a maximumot.

Nézem ezt a dühítően fehér rublikát, amiben villog a kurzor és azon gondolkodom, hogy a viharba tudnám megfogalmazni, amit érzek. Megint nem találom a szavakat.

Ahogy körbenézek a kis területen, ami a szobámként szolgált az elmúlt másfél hónapban, szinte látom, hogy valami nincs rendben. A cuccaim kezdik beteríteni a padlót, minden össze-vissza van körülöttem. Mintha így jelezném, hogy mekkora káosz van bennem. Mert közben belül őrlődöm. 

És miért? Egyrészt azért, mert valamit félrekötöttek bennem és képes vagyok mindenre ráparázni, minden miatt görcsölni, szorongani. Másrészt pedig azért, mert apránként tudatosul bennem, hogy röpke három hónap múlva az egész életem feje tetejére áll. És még nagyon sok minden van azidáig.

Azt hittem, majd mikor rájövök, hol húzhatnám meg magam, hol találok majd fedelet a fejem fölé, képes leszek megnyugodni. Egy egész jó megoldást találtam, azt mondom, a lehetőségekhez mérten a legjobbat. Közel leszek az iskolához, egy olyan lakásban, ami még ha csak részben is, de az enyém, és lesz elég bevételem egy kényelmes életvitelhez, anélkül, hogy dolgoznék, ezzel veszélyeztetve a tanulást. Nem hittem, hogy sikerül, de még a tesómat is rá bírtam venni, hogy menjen bele ebbe a lehetőségbe. Így már csak elő kell készítenem azt az életet. Na, de ez sem lesz könnyű menet.

Mert mikor arra gondolok, hogy meddig tarthat majd, mire lebunyózzuk, kinek mi jár és mi nem... mire eladunk mindent, ami mozdítható, még egymás szemét is ki fogjuk kaparni a testvéremmel. Próbálunk harcolni ellene, de túl sok minden történt velünk, és nem tudunk békében létezni egymás mellett. Azok után már nem, amiket kimondtunk egymásnak. Meg kell próbálni, de egy ilyen helyzet, amibe most kerülünk, ahogy a közös ingóságokból kell pénzt csinálni, szilárdabb kapcsolatokat is megingathatna. 

Keresnem kell egy lakótársat, és hiába mondogatom magamnak, hogy simán fog menni, közben mélyen belül aggódom miatta. Nem akarom, hogy átverjenek és valaki olyat kell találnom, aki biztosan tud fizetni, mert az első pár hónap nagyon húzós lesz. Egy pici lakásba pedig nehéz lenne elkerülni egymást, szóval... De nem hibázhatok, mert mindenki a bukásomat várja.

Az egész mögött az van, ami azt hiszem, már több emberrel is megtörtént. Évek óta hallom mindenkitől a családomban, hogy nem vagyok képes rá. Folyton ezt súgták a fülembe, arról biztosítottak, hogy nem tudok egyedül életben maradni. Én mindig tiltakoztam, mert tudtam, hogy erős vagyok. Kibírom. Ha ami eddig jött, kibírtam, akkor már mindent képes vagyok átvészelni. A felületes baráti kapcsolataim pedig hiába próbálták táplálni ezt az érzést alkalmanként, mégis ott volt bennem az az apró repedés, amit a családom okozott. Beleültették a kételyt, és akárhogy harcoltam, most, hogy itt vagyok a dolog küszöbén, kezd kikelni belőle a nyers pánik. Tudom, hogy több van bennem, mint amennyinek a családtagjaim, a hozzám legközelebb álló emberek gondolnak rólam, de pont azért, mert ők mondták, én is kezdem elhinni. Eddig nem is vettem észre, de most...

A nap huszonnégy órájában görcsben áll a gyomrom, azon pörög az agyam, hogyan fogom megcsinálni. Ha épp nem foglalom le magam maximálisan, teljesen kiakadok, hogy mi fog történni. Talán a dolog már nem normális. De egyszer tudom, hogy vége lesz, és én harcolni fogok. Minden egyes porcikámmal küzdeni fogok az ellen, hogy teljesen elhiggyem, ami nem igaz. Hiszen képes vagyok rá. Meg tudom csinálni egyedül is. És mind látni fogják. Ez az egész út csak most kezdődik. Most értünk a prológus végéhez, és ma, vagy talán holnap, átlépem az életem kezdetének küszöbét. Amint leküzdöm az akadályokat az odavezető úton, majd eláll ez a remegés is.

A sorozatot nagyjából egy éve kezdtem el, de a második évad eleje felé valamiért abbahagytam, meg is feledkeztem róla, viszont most a fokozott szabadidőnek köszönhetően gyorsan ledaráltam a maradék pár részt.

Megpróbálok spoilermentesen írni, de mivel nem tervezem évadokra bontani, mivel nem ugyanannyira erőteljes az élmény, ezért előfordulhat itt-ott egy-egy apróság.

A sorozatról általánosságban
A sorozat 2013-ban indult, két évadot forgattak le, mielőtt elkaszálták volna, így a harmadik évad végül elmaradt. A sorozat a nagy sikerű Szex és New York előzménysorozata. A történet szerint Carrie Bradshaw egy kisvárosi lány, aki egyszerű tiniproblémáival küzdve éli életét. A sorozat azt tervezi bemutatni, hogyan találta meg a lány az írói hangját, hogyan keveredett New Yorkba és úgy egyáltalán, mi is volt Carrie Bradshawwal, mielőtt megismerhettük volna. 

Első benyomások
Előre leszögezném, hogy viszonylag nagy elvárásaim voltak a sorozattal kapcsolatban. A Szex és New York számomra egy örök klasszikus marad, kiemelt szerepet élvez a szívemben, tehát mikor először megtudtam, hogy készítettek egy előzménysorozatot, azt vártam tőle, hogy ugyanolyan hangulata lesz majd, mint az HBO sorozatának. Szóval szerintem a véleményemet leginkább ez befolyásolta, és nagyon nehéz is ettől a csalódástól eltekintenem.
Előzménysorozatként elvártam volna, hogy figyeljenek azokra az apró részletekre, amiket a Szex és New Yorkban már ellőttek Carrie múltjából, de ezügyben nagyon csúnyán elvéreztek nálam. Biztosan csak engem zavart, de tisztán emlékszem rá, hogy Carrie élő édesanyát említett, illetve az a bizonyos első alkalom, amire akkora nagy hangsúlyt fektettek sem állt meg a helyén az alapján, amilyennek Carrie az eredeti sorozatban leírta. És értem, hogy így jóval drámaibbá vált, stb, de ha az egyetlen közös a két főszereplőben, akik elméletileg egy és ugyanaz a személy, hogy ugyanarra a névre hallgatnak, és ugyanaz az érdeklődési körük, akkor nekem senki ne azt mondja, hogy egy előzménysorozatot nézek. 

Végső gondolatok
Az elején még lelkesen vágtam neki, bár korántsem volt annyira élvezetes, mint az elődje, élvezhetőnek tartottam, és ez az érzés kitartott a végsőkig. Nem untam magam, és bár nem rágtam le a körmömet, nem éreztem kínszenvedésnek a dolgot. Ha csak egy-egy mondatban kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy a Carrie naplója egy habkönnyű, egyszerű kis sorozat, ami az unalmas délutánokat kitölti, de senki se várjon tőle nagy csodát, mert akkor csalódni fog, ahogyan én tettem.
Másfelől azért sem tudom ilyen egyszerűen rossznak titulálni, mert alapvetően voltak benne olyan gondolatok, amik boncolgatása nem mondom, hogy újdonság lenne, de valamiért mégis igény van rá. Kicsit lapos amiért klisékkel van telenyomkodva, hiszen volt benne nem kívánt terhesség, szerelmi háromszög, meleg haver, stréber lány, az iskola ribije, akiről kiderül, hogy nem is szívtelen, stb. Azt hiszem egyetlen ember nincsen, aki ne látta volna már ezeket egy sorozatban legalább egyszer. Viszont ehhez társult az önmegvalósítás problémája, amire (sajnos) az ilyen szokványos tinisorozatok ritkán fókuszálnak, pedig szerintem ez is része a felnőttéválásnak. Carrie egy idő után számomra idegesítő volt, sokat hisztizett feleslegesen és néha túl erkölcsösnek találtam, néha pedig kétszínűnek, mikor nem úgy viselkedett, mint ahogy a maga által felállított értékrend megkövetelte volna, de eközben volt egy erős oldala is, ahogyan folyamatosan próbálta megtalálni önmagát és elérni az álmait, ezzel pedig elérte, hogy akarva-akaratlanul, de megkedveljem a karakterét.
Hiányoltam még a nyolcvanas évek erőteljesebb megnyilvánulását. Sokszor volt az, hogy megfeledkeztem arról, hogy melyik évben is játszódik, és értem, hogy nem ezen volt a hangsúly, de szerintem érdekesebb lett volna, ha kicsit jellegzetesebben megjelent volna, bár ez már csak az én hülyeségem azt hiszem.

A végéről
Erről a sorozatkészítők annyira nem tehetnek, ha jól tudom, terveztek harmadik évadot, csak végül besült a dolog, de nem voltam igazán megelégedve a végével. Számomra nagyon befejezetlen maradt, még akkor is, ha tudom, mi lett a főszereplőnk sorsa végül. Mivel a mellékszereplők nem szerepelnek az eredeti sorozatban, az ő sorsukról semmit nem tudunk, és jó néhány elvarratlan szál is maradt így. Biztosan kezdtek volna még velük valamit, amennyiben megvalósul a következő évad, de így eléggé haszontalan jelenetek is voltak. Például mi értelme volt a jelenetnek Carrie apja és aközött a szőke ügyvéd között? Miért kellett újra összerakni Mouse-t és Westet, ha teljesen változatlanul haladnak tovább külön utakon? Illetve Weaver. Miért jött vissza az utolsó epizódokra, ha utána egy morzsányi információt sem tudhatunk meg arról, hogy Carrie egyáltalán felhívta-e, hogy maradt New Yorkban? Szóval ilyen apró dolgok nekem nem álltak igazán össze, így a befejezés eléggé lóg a levegőben.

Összességében a sorozatot azoknak ajánlanám, akik egy laza, kikapcsoló sorozatot akarnak nézni, időtöltésnek nem rossz, viszont senki ne várjon tőle ennél többet.

Képtelen vagyok megmagyarázni, most mit érzek. Annyi minden van, a nyomás pedig rám telepedik. Szóval kicsit rendszerezek.

Nehéz most írnom, mert magam sem tudom teljesen, mi van velem. Kicsit el vagyok veszve az érzéseimben, nem tudnék egyszerű választ adni a "hogy vagy?" kérdésre. Semmiképp nem mondanám, hogy rosszul vagyok, de azt se tudnám, hogy jól. Most csak így létezem, és kicsit az inspirációból is kifogytam.

Ahhoz pedig, hogy ebből kijöjjek, azt hiszem egy futásra és egy kis rendszerezésre lenne szükségem. Az elsőt majd este véghez is tervezem vinni, az utóbbi pedig mindig rám fér. Pénteken másfél hónap után hazamegyek, és ténylegesen nekivághatok a listám kivégzésének, vagy legalábbis pár pontot ki bírok húzni. Viszont, hogy legalább kicsit hasznosabban töltsem addig az időt, elkezdem összeírogatni a dolgokat hozzá, hogy otthon már csak fel kelljen kerekednem és véghez vinni őket.

Legelőször a vásárlás részét szeretném kipipálni, még ha moderáltabb módon is, főként olyan dolgokra fogom most költeni a pénzt, amire ténylegesen szükségem is van, mert hát sajnos nem a fáról szedem a bankjegyeket. Tehát, mit is kell mindenképp beszereznem?

Táska
És nem, nem a táskamánia beszél belőlem. Sajnos a nyár kezdetével a tavaly használt táskám felmondta a szolgálatot, így nincsen most olyan oldaltáskám, amibe bele tudnám paszírozni a tankönyveimet. Szóval keresnem kell egy hatalmas táskát, de végre olyat, ami bírja is a gyűrődést, és nem megy tönkre azonnal. Létezik ilyen?

Nadrág
A bénázásomnak köszönhetően most híján vagyok a hosszú nadrágoknak is, ami nyáron nem olyan nagy probléma, de télen már nem járhatok másban, úgyhogy kettő-három darabra mindenképp szükségem lesz.

Cipő
Egyébként most először van az, hogy minden évszaknak megfelelően van egy még jó állapotban lévő lábbelim, amivel ráadásul meg is vagyok elégedve, úgyhogy a mindennapokra teljesen fel vagyok szerelkezve. Viszont az ötéves fekete ünneplős cipőm eléggé a végét járja, és talán lennék olyan igénytelen, hogy még azt mondom, egy évet simán kibír, viszont szalagavató, ballagás... azt hiszem még jobban izgulnék azelőtt a sok-sok ember előtt, ha ráadásul még egy ócska cipőben is kellene kiállnom. Szóval szeretnék valami szép, elegáns cipőt, amit később is hordhatok. Illetve egy lapos talpúra is szükségem lenne idővel, mivel akárhányszor bulizni megyek nagy fejtörést okoz a mit húzok a lábamra kérdés. Valami olyan kéne, ami jól illik mindenhez, szép, de lehet benne táncolni.

Fekete mini
Szégyen szemre nekem nincs meg ez az alapdarab. Oké, ez már luxus-kategória, de leküzdhetetlen vágyat érzek egy szép fekete ruhára. Igazából ráér a dolog, terveim szerint a szalagavató afteren fogom viselni, ami valljuk be, nem most lesz, de gondoltam csak beleírom, hiszen idővel erre is szükségem lesz.

És akkor ami már csak a luxus
Ezeket igazából szép lassan tervezem beszerezni, csak mert szeretnék egyet-egyet, de valójában nincs rá kimondottan szükségem, nem halok bele, ha nem találok, de mégis belefoglalom a listába, hátha esetleg beleszeretek valamibe. Tehát szeretnék még szoknyá(ka)t, nyári ruhát (pont jókor, tudom), esetleg egy-két ékszert. Szóval olyan igazán csajos dolgokat.

Most így hirtelen ennyi, remélhetőleg nemsokára a fontosabb dolgokat már be is tudom szerezni. Bocsi mindenkitől, tudom, hogy nem volt valami izgalmas, mélyenszántó bejegyzés, csak szükségem volt rá, hogy összeszedjem, mire van még szükségem.

Ahogy elindulok víz csap az arcomba. Az egész olyan gyorsan történik. Az orrom megtelik vízzel, a kezemet a fejem fölött tehetetlenül csapkodva találom. Nem kapok levegőt, ami egy pillanat alatt előhozza a tegnap éjszaka borzalmas emlékét.

Az az igazság, hogy mostanában eléggé aggódom az egészségem miatt, így tudom, hogy simán lehet, hogy túlreagálom. Talán nem kéne egyáltalán óvatosnak, aggodalmaskodónak lennem. Csupán tudom, hogy a lelki válságokra komolyan tud reagálni a szervezet. Ha az utóbbi évek nem számítottak annak, akkor nem tudom, mi az. Mivel most úgy érzem, kezdek kijönni a dologból, az utóbbi hetekben lelkileg egész stabil voltam, és mivel a ház-probléma is megoldódni látszik, nemsokára kiszakadok majd a mostani fojtogató környezetből is, tehát elmondható, kezdek egyenesbe kerülni. Úgyhogy jönne a kérdés, miért aggódom, mikor minden rendbe jönni készül? Annyi a gond, hogy eddig mindenkitől azt hallottam, az ilyen reakciók akkor jönnek, amikor már kezd helyrejönni a helyzet. Én pedig attól félek, hogy engem is megtalál.

Talán annyira félek ettől, hogy emiatt jelentkeznek majd a gondok, de esküszöm, ezidáig még csak tudatos sem volt. Feltűntek ezek az apróságok, amik kísértenek, de a mai napig nem fogalmazódott meg bennem, hogy talán aggódnom kéne, hogy ez csak a kezdet. Igazából lehet fölösleges erről beszélnem is, hiszen nem nagyon tudok mit csinálni vele, legalábbis most biztos nem.

És hogy mi is a baj? Mindennapos migrén, inszomnia, étkezési zavarok. Bár ezek nálam már valamelyest megszokottak, az inszomniával már egy-két hete küszködöm és korábban is megjelent már az életemben, az étkezési zavarok pedig alkalmanként felütik a fejüket. Egyszerűen nincs étvágyam, nem vagyok éhes. Próbálok figyelni rá, hogy így is rendesen egyek, de nehéz, ha egyszerűen nincs az inger. A migrén pedig ezeréves problémám, de mostanában túl sokszor jelenik meg és túl  nehezen kezelhető. De ezeket túlélem. Nem olyan komoly. 

Viszont tegnap... tudom, hülyeség. De nekem nagyon meghatározzák az egész napomat az álmaim. Ha álmomban megjelenik egy régi barátom, egész nap rá gondolok, ha akkor jókedvem van, akkor egész nap ott fog bújkálni bennem ez a hangulat. És mikor álmomban pánik rohamom volt... nos, az is eléggé meghatározta az egész nap leforgását. Nem tudom, volt-e bárkivel ilyen. De nem kívánom senkinek. 

Próbáltam lélegezni, figyeltem rá, hogy úgy működjön a dolog, ahogy máskor ösztönösen teszem. Láttam, ahogy emelkedik a mellkasom, de a levegő mintha nem jutott volna el a tüdőmig. Éreztem a stresszt, ami összehúzta a szobát, ólomsúlyként telepedett meg a mellkasomon. Küzdöttem a levegővétellel, mintha könnyek is futottak volna az arcomon. De egyszerűen nem sikerült. Semmit nem csinálhattam, hiszen az egész nem történt meg, csak aludtam. De a kín mintha valódi lett volna. Emberek vettek körbe és nézték, ahogy szinte fulldoklom. De senki nem segíthetett. És nem emlékszem, mikor ébredtem fel belőle. Az egésztől olyan végtelenül tompa és sebezhető lettem. A probléma pedig az, hogy utána pedig ma, mikor lecsúsztam azon a rohadt csúszdán, amitől hirtelen nem kaptam levegőt... nem mondom, hogy tényleg megtörtént, de nem bírtam. Kezdett szabálytalanná válni a légzésem és mintha az egész elölről kezdődött volna, csak most élesben.

Egyelőre nem kezdem magam temetni, de nem értem, miért vannak bajaim és mit tudnék tenni ellene. Kimászom belőle, igyekszem nyugodt maradni, és elkerülni a gondolatot, hogy talán nem normális ilyeneket tapasztalni. Igazából nem tudom, ezt miért írtam le, csak ki akartam adni magamból. Hiszen csak túlagyalom.

Egy egésznapos teljes erőbedobással végzett albérlet- vagy vállalható kollégiumszobakutatás után újra elkezdtem kicsit álmodozni egy otthon kiépítéséről, és ismételten megerősödött bennem a vágy, hogy alkossak valamit, amit felhasználhatnék az új lakhelyemen. Még egyelőre nem tartunk ott, hogy nekilássak, de gondoltam megosztom veletek, így legalább én is összeszedem, mit is fogok csinálni.

Ahogy lenni szokott, ha a képre viszed az egeret színes lesz. :)

Szerintem nagyon aranyos megoldás, így még talán a csekkeket számolgatni is jobb lenne. Ráadásul olyan egyszerű, szóval biztosan összedobok majd egy ilyet.

Mindig is nagy problémám volt az utazással, hogyan rakjak el két dolgot: a sminkcuccaimat és a tisztasági szereket. Nincs az a táska, amiben szépen, kényelmesen elférne. Nos, ezekkel megoldást találtam a dologra. (A másodikat a képre kattintva megnézhetitek, hogy lehet elkészíteni.)

Igazából ez jóval kiadósabb mulatság, szóval valószínűleg addig nem kezdek neki, amíg véget nem ér ez a bizonytalan időszak, de szerintem nagyon hangulatos látványt nyújt, szóval egyszer majd gyártok valami hasonlót. 

Van még több is! 

Bevallom, még mindig nem vagyok túl rajta. A gondolataim újra felé sodródnak, lepörgetik újra a szavakat, amikkel végleg ellöktük egymást. Ennek sincs szép vége, de kezdem azt hinni, hogy a boldog befejezés csak átverés. Mégis annyi mindent elmondanék még, amit nem értett, nem hallott. Bárcsak egyszer rájönne, hogy talán igazam van!

• Az ember értékét nem az határozza meg, hogy mennyit keres. Bárki bármit mond, a fizetés csak egy szám, és nem, nem attól leszel valaki, mert megkeresed a minimálbért. Nem azért kell tisztelni valakit, mert kap borravalót. A tiszteletet ki kell vívni, de nem ezzel. Nem szabad elhinned, hogy jobb vagy valakinél, csak azért, mert több pénzt kapsz kézhez, mint ő.
• Azok az emberek, akiket egy perc ismeretség után a barátodnak fogadsz, soha nem helyettesítik azokat a családtagjaidat, akik azután is melletted álltak, miután ezredszerre is erőből pofonvágtad őket. Érezheted őket bármilyen közelinek, bárki viselhet álarcot. Bárki azt suttoghatja, hogy szeret, de ha baj van ki lesz veled? Túl gyorsan bízol bennük, ami nem lenne baj, de közben azokat lököd el, akik már bizonyították, hogy tényleg melletted állnak. Ne dobd el azt, akinek fontos vagy valakiért, aki csak a szebb arcát mutatja.
• Senki sem fog isteníteni azért, mert a kötelességedet végzed. Talán ezt szar hallani, de az nem állapot, hogy csak ülsz a házban és semmit sem csinálsz. Az élet rendje az, hogy dolgozol, vagy tanulsz. Szerencsés vagy és választhattál, de nem fog senki fejet hajtani, amiért dolgozol. Mások is megteszik.
• Nem kezelheted az embereket úgy, mintha a te szolgálatodban állnának, mivel a világ nem körülötted forog. Nincs jogod büntetéseket szabni rájuk, vagy úgy játszani velük, mint egy darab ronggyal. Tisztelettel kellene velük bánnod, ha ők is megteszik. 
• Senki sem tökéletes, köztük te sem. Ezért vannak szavak, amik felettébb magas értékkel bírnak: megbocsátok, köszönöm, kérlek, sajnálom. Ha azt akarod, hogy az emberek melletted maradjanak, meg kell tanulnod a jelentésüket és használnod is illik őket. Lásd be, hogy te is hibázol és fogadd el, ha más is megteszi.

Nem akarom, hogy úgy tűnjön, felültem a sokszor emlegetett magas lóra. Ezek tények, legalábbis számomra örökérvényű törvények, amiket mindig szem előtt tartok az életben. Nem vagyok dühös, nem vagyok már igazán szomorú. Ezt az egészet amolyan lezárásképpen írtam meg, úgy éreztem, legalább le kell írnom, még ha nem is annak, akinek szánom, csak mert már erkölcsi alapokról volt szó. 

Csendesen ülök a matracon, de nem tudok nyugton maradni. Percenként állok fel, kimegyek inni, holott nem vagyok szomjas. Leülök olvasni, de nem tudok koncentrálni. A gép elé fekszem, de az érzés nem múlik. Szorongok, csak tudnám miért.

Vannak napok, esték, mikor a lelkem háborog. Minden gondolatom egy pillanatra ül csak meg a fejemben, azután felváltja egy másik és egy újabb. Mindegyik egy másik problémát hordoz magával, azt üvölti a fülembe "Csinálj valamit!". Én pedig szeretnék hallgatni rá, de annyival hatalmasabb nálam. Mire kettőt pislognék jön egy újabb, aztán megint egy másik. Minden gondom egyszerre gyülemlik fel, én pedig már ki se látszódom mögöttük. Gyűlölöm, mikor megtalál ez az érzés, mert lehetetlenség bármit kezdeni ilyenkor magammal. Egyszerűen annyi minden kavarog a fejemben, hogy azt se tudom, hogyan kezdjem. Talán egy orvos ezzel az időnként erősebben feltörő szorongásommal is tudna kezdeni valamit...

Hogyan is érzem magam tőle? Meglehetősen aprónak. Olyan elkeserítően jelentéktelennek látom ilyenkor minden egyes lépésemet, ami enyhén szólva is elég demotiválónak tűnik. A probléma ott van talán, hogy a gondjaim annyival hatalmasabbak nálam, hogy már azt sem tudom, merre induljak. Mint egy végtelen magasságba nyúló, vastag jégfal, ami a messzeségbe húzódik. És ott vagyok én, a százhatvan centis egyszerű kislány, egy rozoga csákánnyal a kezében. Mintha az ügyem már előre halálra lenne ítélve. 

Azért szívás ez a dolog, mert teljesen váratlanul érkezik. Egyszerűen csak megtörténik, mindenféle előjel nélkül. Egy kósza gondolat furakodik az elmémbe "Mi is lesz akkor most azzal az egyelőre gőzölgő kupac szarral, amit jövőként emlegetnek?". Erre is gondolnom kell néha, de alkalmanként nem tudom elengedni. Belebonyolódom, aztán ez magához vonzza az összes többi nehézséget, amivel ugyanúgy semmit sem kezdhetek. Csak agyalok, teljesen feleslegesen, a gyomrom görcsben áll. És mit tudok ellene tenni? Semmit, csak tűröm, és megvárom, míg elmúlik.

Persze, ilyenkor nem győzöm ismételgetni magamnak, hogy ez csak egy röpke hangulati állapot, ami elmúlik. Nem vagyok mindig ilyen erőtlen és elveszett, holnapra már könnyebb lesz. De közben ott van bennem a gondolat, hogy ugyan a szorongás valóban nem megoldás, de a kérdések, amikre nem tudom a választ, egyre sürgősebbek. Hiszen nemsokára költözni kell, nemsokára eljön a nap, mikor döntenem kell merre tovább. Ha stresszelek, nem oldom meg, de hogyan állítsam le a fejemben száguldó gondolatokat?

Néha igazán tudom gyűlölni magam az ilyen gyengeségeim miatt. Most minden kezd jól alakulni belül, úgy érzem, hogy javul a helyzet, nem vagyok negatív. De kicsit mégis visszazuhanok az ilyen napokon, és nagyon bosszantó. Oké, még most is aránylag jól vagyok, de mégis megakadok valahol, mert mindent egyszerre akarok megoldani. Tudom, hogy lépésenként kell haladni, de minden egyre közeledik, és ettől egyszerűen összeszorul a torkom. Próbálom napról napra, apró lépésekkel kezdeni megoldani az ügyeket, de mi van, ha ezzel a tempóval csak azt érem el, hogy még mindig morzsolgatom az elsőt, mikor elsodor a figyelmen kívül hagyott második következménye? [Pedig esküszöm, nem akartam negatív bejegyzést írni. Nem is látom igazán annak, úgyhogy mondjuk, hogy nem az.]