Előre is bocsánat, ha ez a poszt picit csapongó lesz, de annyi minden történt, amíg nem írtam, szülinap, karácsony, érettségi készülődés... Szóval felsűrűsödtek a mindennapjaim. De mindenkinek utólag is kellemes ünnepeket szeretnék kívánni!

Talán fölösleges is lenne most egy sorban összefoglalni az elmúlt heteket, szóval nem is teszem. Majd egyszer, ha eljutok odáig, elmesélem, mik történtek velem. Lehet, meglepődtök majd, de egészen kellemes élményekkel gazdagodtam.

Az évnek ezen szakaszában valahogy minden embernek szokása elmerengeni, mi is történt vele az elmúlt háromszázhatvanöt napban. Amint túlesünk a nagy karácsonyi zabáláson és ajándékozáson, feleszmélünk, hogy megint eltelt egy teljes év. És ilyenkor szeretünk megállni egy percre, és visszatekinteni az útra, amit megtettünk. Valaki egy facebookon megjelenő poszttal, valaki egy blogos bejegyzéssel, valaki pedig magában, némán igyekszik lezárni az évet.

Ez az év... iszonyú hosszú volt. Olyasfajta év, aminek a végére kifáradsz, és el sem tudod hinni, hogy egyenes háttal végigcsináltad. Átmentem rajta, ahogy az osztályom összekovácsolódik, megjártam Németországot, ahol átéltem életem legmegterhelőbb nyári hónapját, amit egy pörgős, tökéletes augusztus követett, aztán ott voltam az utolsó osztálykirándulásunkon, ahol már végérvényesen is megláttam, milyen szuper barátok vesznek körbe, túlestem egy varázslatos szalagavatón, egy mandulaműtéten, végül pedig egy meglepetés szülinapi buli zárta az évet.

De az út sokkal régebbre nyúlik vissza. Évekkel ezelőtt csúsztam le a mélybe, ahonnan azt hittem, nem lehet felkapaszkodni. Olyan fájdalommal éltem, ami lassan felemésztett, de nem tudtam, hogyan szabadulhatnék tőle. Próbáltam legyőzni magamat, és megtalálni a boldogságot, de sehogy sem sikerült. Elhagyatottnak és magányosnak éreztem magam, és másra sem vágytam, mint lerázni magamról ezeket a kínzó érzéseket. Nem egy év munkája volt, de most először úgy érzem, ha nem is értem még célba, de már javában az útra léptem. Ha vért izzadva is, ha nem is tökéletesen, de végre kijelenthetem: boldog vagyok. 

Voltak idén csodálatosabbnál csodálatosabb pillanatok, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak benne bánatos percek. Lehetett volna ez az év is ezerszer jobb, de mégis, nem bánom egyetlen percét sem. És bár az eleje döcögősen indult, nyugodt szívvel mondhatom, hogy hosszú idők óta ez volt életem legszebb éve. 

Már ha rágondolok is megjelenik a már közeli ismerőssé vált görcs a gyomromban. Tudom, hogy közeledik, de nem tudom, mit kezdjek vele, ha ideér.

Az a helyzet, hogy minden nagyon nehéz. Nem akarok nagyon picsogni, de előre félek, hogy ez lesz belőle. Csak az a baj, hogy lassan úgy érzem magam, mint egy túl sok gonddal megrakott málhás ló. És kicsit belefáradtam a gondok cipelésébe. Nem tudom lerakni őket, és úgy tűnik, egyre több van belőlük, ahelyett, hogy sikerülne őket felszámolni. Pedig esküszöm, én próbálkozom. Elméletben pedig olyan egyszerűnek hangzik, de a valóságban túlnőttek rajtam, és tudom, hogy vár még rám jó pár a közel jövőben, amikkel fogalmam nincs, hogyan fogok megbírkózni.

A történtek után az életem eléggé megkövetelte, hogy felnőjek, és a saját önbecsülésem azt követelte, hogy felelősségteljes legyek. De akármennyire mondogattam is, nem voltam az. Talán bújhatok amögé a tény mögé, hogy valóban gyerek vagyok még, de teljesen nem ment ez sem fel. Amennyire tudtam, igyekeztem teljesíteni, felnőni annyira, amennyire csak lehetséges, de sajnos nem sikerült olyannyira, mint azt elvárták tőlem. Most pedig már tényleg nem halogathatom. Nem akarom halogatni. Szeretném bebizonyítani magamnak, hogy képes vagyok rá. Csak ez a dolog már végiggondolva is olyan fárasztóan nehéznek tűnik. És be kell vallanom, rettegek tőle. Nincs választásom, de akkor is félek, hogy túl nagy fába vágom a fejszémet.

Pénzügyi önállóság, egy lakás vásárlása és fenntartása, érettségi, felvételi. Ilyen feladatok várnak rám, és még csak sorolva is felerősödik bennem a szorongás. Úgy érzem, kevés vagyok hozzá. Hiszek magamban, egy részem teljesen biztos benne, hogy könnyen meg fogom ugrani az akadályt, de közben ott az a hang, ami azt suttogja: eddig se ment, most varázsütésre menni fog?

Az pedig, ahogy reagálok erre a közeledő aknamezőre, tudom, hogy csak még több kárt okoz. Ugyanis szorongok. Éjjel nem tudok aludni, az agyam egyszerűen nem áll le. Már régi ismerősként köszöntöm azt a görcsöt a gyomromban, a pánikot, ami a torkomra szorul, elzárva a levegőt. Talán már csak leheletnyire vagyok attól, hogy igazi betegségnek mondjuk. Nappal rendben vagyok, amíg körülöttem vannak a barátaim, de mikor egyedül maradok a problémáimmal, valósággá válnak. Megrémiszt. De vajon le bírom győzni egyedül? Ha valóban segítséget kérnék, az erre elfecsérelt idő vajon nem nehezítené meg még jobban, hogy a fennálló valódi gondokra koncentráljak? Egyáltalán valóban gondban vagyok? Hiszen lehet, hogy csak a stresszt viselem kicsit rosszul.

Egyszer mindenkinek fel kell nőnie. Számomra eljött az idő, már régen, de most megint meg kell próbálnom. Szeretnék végre felelősségteljes ember lenni, legalább csak kicsit jobban, mint eddig. Nehéz lesz. Sok mindent kell még tennem, hogy az legyek, aki lenni akarok. Mindenesetre elmondhatatlanul szeretném.

Kicsit gondban voltam, hogyan vágjak bele. A gondolataim elvándoroltak, amíg ajándékért loholtam, kivételesen nem az utolsó pillanatban. Aztán arra jutottam, most először, nem görcsölök, csak neki látok.

Már szinte felidézni sem tudom, mikor volt utoljára igazi karácsonyi hangulatom. Réges régen, még azelőtt, hogy a gyerekkori elképzelésem az életről szétpukkant, akár egy nyomorult kis szappanbuborék, emlékszem, igazi karácsonyunk volt. Halványan rémlik még, hogy anya süteményt sütött, azt a finomat, amit csak különleges alkalmakkor szokott, és meleg pogácsa illata lengte körbe a konyhát. Apa a fával bajlódott, ami nem is olyan régen még a kertünkben állt. Megérkeztek a nagyszüleim, hiány nélkül, de még a nagynénik és unokatestvérek is megjelentek. Nagyjából az egyetlen emlékem, amiben szerepel az összes rokonom, mindkét oldalról. Ezért olyan szomorú, hogy ilyen zavaros ennek a meghitt pillanatnak az emléke.

Ahogy teltek az évek, egyre kevésbé éreztem az ünnepek varázsát. A családom kettészakadt, valahogy már semmi sem volt a régi. Ugyan anya így is süteményt sütött, apa pedig a fával bíbelődött, de az ünnepek alatti utazgatás már nem csak a vidéki nagymamák látogatását jelentette. De még mindig volt valami aprócska csoda a karácsony szóban.

Aztán beütött a krach. Amikor elveszíted valamelyik közeli családtagodat, az ünnepek teljesen más értelmet nyernek. Talán a legelső a legnehezebb. Ahogy ott ülsz a fa mellett, körbeölelnek az ajándékok, és a tekinteted újra és újra akaratlanul is az üres székre téved az ünnepi vacsoraasztalnál. Valahogy nem tudsz megülni a helyeden, minden mosoly tompa fájdalmat okoz, minden falat megkeseredik a szádban. De minden halálon túllép az élet, és ha szerencséd van, te leszel az első, akinek sikerül feldolgozni. De ha nincs, akkor úgy érzed, soha többé nem fogsz akár csak az akkorihoz hasonló izgatott gyomorgörccsel ébredni december huszonnegyedikén.

Van, aki úgy tartja, karácsony környékén csodák történnek. Évekkel ezelőtt elvesztettem a hitemet abban, hogy ilyesmik történhetnek. Igazából abban is elvesztettem a hitemet, hogy valaha is bánat és száraz undor helyett izgalommal tekintenék még az ünnepekre. De úgy néz ki, tévedtem. Léteznek karácsonyi csodák. Legalábbis egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy várom az ünnepeket. Nem ugyanazzal a gyermeki izgatottsággal várom, de mégis, kimondhatom, elkapott a karácsonyi hangulat. Azt hiszem, én vagyok a legjobban ledöbbenve.

Még mindig gyakran gondolkozom rajta, mit is jelent ez a felettébb különös jelenség. Lehetséges volna...? Esetleg egyszer képes lennék letenni a gyász súlyos csomagját? Idegen már az érzés gondolata is. Ki vagyok a gyászom nélkül? Talán teljesen rossz helyen keresem a választ. Hiszen még mindig naponta eszembe jut, milyen is volt, mikor még nem voltam annyira törött és elveszett. Még mindig emlékszem, milyen volt, mikor az árva címke nem illett rám. Nem hiszem, hogy kész lennék továbblépni, és elengedni a múltat. Még nem hagytam magam mögött a gyászt. De talán ez az egész azt jelenti, hogy egyszer mégis képes leszek rá. 

A lakás előtt álldogálok, nyugodtan fújom ki a füstöt. Egy nőt pillantok meg, ahogy az ajtó felé igyekszik. Rám néz. Tekintete tiszta ítélet.

Először is sajnálom, ha valakinek bántaná ez a bejegyzés a lelkivilágát, de már jó ideje érzem úgy, hogy hangot kell adnom a véleményemnek. Nem fog ez változtatni semmit, mindenki ugyanúgy fog hozzáállni a dohányosokhoz, de mégis ki kell mondanom, amit érzek.

Attól még, hogy dohányzom...

Nem vagyok rossz ember
Néha az emberek úgy néznek rám, mikor cigi van a kezemben, mintha csak drogot próbálnék adni kisgyerekeknek. Úgy bámulnak rám, mintha nem láttak volna nálam züllöttebb embert, mintha a világ összes bűnét én követtem volna el. De miért? Mert fiatal vagyok és dohányzom. 

Attól még, hogy dohányzom...

Nem vagyok buta
Amennyiben az emberek szemében nem az ítélkező, és/vagy aggódó pillantásokat kapom meg, előfordul, hogy szóba elegyedek valakivel. Természetesen az emberek segítőkészek. Szóval köszönöm mindenkinek, hogy felvilágosítotok, hogy milyen egészségtelen is a cigi. Soha az életben nem hallottam ezt még. Igazán hálás vagyok érte, máris abbahagyom, hiszen én csak nem voltam tudatában, hogy pusztítom vele magam.

Attól még, hogy dohányzom...

Nem vagyok igénytelen, se tapló 
Igen, a dohányzás káros, és a passzív dohányzás is az, mellesleg büdös is. De ha hiszed, ha nem, nem fogom rád fújni a füstöt. Nem vagyok paraszt. Nem akarod kiadni a lakást, mert dohányzom? Az a helyzet, hogy attól még nem gyújtanék rá zárt helyen. Lehetek igényes, még akkor is, ha szoktam cigizni. Attól még figyelek az emberekre, és mindig ügyelek rá, hogy ne zavarjak másokat vele. 

Attól még, hogy dohányzom...

Nem vagyok kevésbé ember
Hiába dohányzom, nem tartom kevésbé fontosnak az emberi normák betartását. Ugyanúgy értékelem az udvariasságot. Szóval azért, mert azt látod, hogy cigi van a kezemben, köszönhetnél a ház előtt, ha már ez a szokás. Ahelyett, hogy megbámulnál, majd sietősebbre vennéd a lépteidet.

Attól még, hogy dohányzom...

Nem vagyok kevésbé nő
"Nincs csúnyább egy dohányzó nőnél." "Láttam ma egy szép lányt...aztán rágyújtott." Rengetegszer botlok bele ilyen vagy ehhez hasonló mondatokba. És nem akarok óriási feministának tűnni, mert nem vagyok az, de ez az, ami igen erősen felcseszi az agyamat. Főleg, mikor olyan férfiaktól érkezik, akik aktívan dohányoznak. Miért elfogadott az, hogy egy férfi dohányzik és miért nem az, ha egy nő teszi azt? Kérdem én, mennyivel gusztustalanabb, ha nőként gyújtok rá? Miért szükséges ez a kettős mérce?

Váratlanul felém fordul, nyugodt hangnemben teszi fel a kérdést: - És hol tanulsz tovább, már ha továbbtanulsz...? - Egy pillanatra görcsbe rándul a gyomrom, és meglepődve észlelem, hogy ő nem kérdőjelezi meg a terveimet.

Talán a végzős évhez nem csak az érettségi és szalagavató mizéria tartozik hozzá. Szentül hiszem, hogy gyökeres részeivé váltak más szarságok is. Többek között az állandó Mi-leszel-ha-nagy-leszel-kérdések. Bárhova mész, bárkivel futsz össze, legyen az dolgozó vagy egyetemista, barát, vagy ismerős, de akár idegen is, neked szegezik, és csak szerencséd van, ha a kérdésre nem izzadsz le, mert megérzik a bizonytalanságodat.

Mindig is volt álmom, vagy ha nem is az, régóta üldöz az igazi szenvedélyem, újra és újra felüti a fejét, nem hagy szabadulni, csábítgatva a fülembe suttog. Én pedig vajként olvadok el a lehetőség gondolatára is hogy utána mehetnék. Csak az út nehéz, és erre nem féltek számtalanszor figyelmeztetni. Az egész eljutott odáig, hogy elkezdtem rettegni attól, hogy a jövőm felől kérdezzenek.

Én esküszöm, próbáltam leküzdeni. Kerestem más megoldást, jobb ötletet, egy olyan állást és jövőtervet, amivel kétlábon állhatnék a földön, amivel biztos jövedelmet teremthetnék. De semmi sem létezik. A családom azon ágán amelyikhez közelebb állok, már-már divat az önmegvalósítás. Olyan emberek körében cseperedtem fel, akik a gyerekkori álmukat élték meg, ez pedig csodálatos. Mióta az eszemet tudom, azt mondják, kövessem a szívemet, ha pályaválasztásról van szó, én pedig annyira akartam hallgatni rájuk. Akkor mégis miért próbál mindenki lebeszélni róla? Számomra nincs más út. Én mindig a bukdácsolós ösvényre lépek.

Az a helyzet, hogy akárhányszor kibuknak a számon a szavak: kommunikáció és médiára készülök, mert újságírás iránt érdeklődöm, eltorzult grimaszokat látok. "Ez nem egy szakma, amiből meg lehet élni." "Csak kapcsolatok kellenek hozzá és pénz." "Magyarországon nem éri meg maradni." "Ne menj erre!" De erre kell mennem. Nem akarok robot lenni, nem akarom a lehetőségét is kizárni, hogy ráléphessek arra az útra, aminek a végén azzal foglalkozhatok, amivel szeretnék. Harcolni akarok, amíg lehet, meg akarok próbálni mindent, hiszen bármit keresek, ide lyukadok ki. Ez pedig egyet jelent: ez az utam. Nehéz út? Igen. De az én életemben mindig minden út nehéz volt, a könnyű már idegen volna.

Milyen érzés is az, amikor megírsz egy bejegyzést, aztán véletlenül kitörlöd? Szar. Főleg, ha este tizenegy van már és tudod, hogy a következő nap nem fogsz tudni jelentkezni.

Ne haragudjatok, hogy mostanában ilyen rendszertelen és hanyag vagyok, csak elég sok minden van, amivel foglalkoznom kell, és sajnos nincs végtelen időm. Nem szeretném, hogy így legyen, de ennek a blog issza meg a levét. De igyekszem rendesen jelentkezni, ez az időszak most ilyen sajnos.

Körbepillantok az életem minden részén. Látom a jót, de a szemem a rosszon időzik el. Hiszen örökre fejlődni akarok. Látom magam a tükörben, és elégedetlenség forgolódik a gyomromban. Kupleráj vesz körül, ami a bennem készülődő káoszra emlékeztet. Ez most nem jó irányba halad, szóval ideje még most dolgoznom azon, hogy elkerüljem azt, hogy elveszítsem azt, amit már elértem. 

Vissza kell zökkennem a tanulásba. Nem mondom, hogy elhanyagoltam, mert nem, csupán a múlt héten hagytam, hogy újra belecsusszanjak a régi menetrendbe, és ez kicist keresztbe húzza a maximalista terveimet. Az érettségire sem lehet egy nap alatt felkészülni, szóval rendesen, időben szeretnék felkészülni az órákra. Csak így tudok arra haladni, amerre szeretnék.

Gondolom bárki, aki akárcsak egyszer idetévedt a blogra, tudja, hogy mennyire elégedetlen vagyok a külsőmmel, hiszen nagyjából havi szinten (jobb napokon) picsogok róla, vagy épp arról hadoválok, hogy elhatározottan haladok a változás útján. A legutóbbi próbálkozás legalább nem fulladt teljesen kudarcba, csupán kisebb hullámvölgyön ment át a költözés utáni hajsza miatt. De újra koncentrálni szeretnék rá, talán még nagyobb erővel is. De miért? Leírtam már valaha? Valójában nem is csak az önbizalmam felrázása a cél. Szükségem van rá, hogy tudjam, képes vagyok rá. Sokszor törtem már meg, és szeretném látni, hogy igenis fel tudom magam szívni és meg bírom csinálni, amit igazán szeretnék. Meg persze külső motivációm is van, a tesómmal való botrányos kapcsolatom is ösztönöz valamilyen módon, és anyának is szerepe van benne, hogy nagyon akarjam a dolgot. Elég összetett dolog ez, amibe nem mennék most bele, de nagyon szeretnék végre végigmenni az úton. És ezúttal eljutni a célig is.

Mielőtt bárki félreértené: minden oké. Összességében jól vagyok, sőt. Tényleg kezd egyenesbe kerülni az életem, csupán azt látom, hogy ez a két dolog nagyon nagy mértékben befolyásolja a mindennapi gondolkodásomat. Nem szeretnék több nyafogós, depis bejegyzést hagyni itt. Így be akarom biztosítani magam. Ehhez pedig belül kell helyreraknom magam, ez pedig ezek útján remekül működhet. Szóval, amit jobbá tehetek, azt megpróbálom jobbá tenni. Hiszen örökösen fejlődni akarok.

Egyik pillanatban boldog vagyok, a másikban ideges, a következőben sírnék. Egy érzelmi hullámvasúton telnek a mindennapjaim, amit csak az alvás állít meg.

Nehéz mostanában írnom, mert az, hogy kevés időm van, már-már enyhe kifejezésnek tűnik. Heti kétszer reggel hét és este nyolc között nem vagyok itthon, ami azt jelenti, hogy még késő este kell nekilátnom a tanulásnak. Az a helyzet, hogy kicsit aggódom. Érzem magamon, hogy ki kellene pihennem magam. De amikor elalszom, bűntudatot érzek. Nem állhatok le, mert akkor a pánik újra megtalál, nem vesztegethetem az értékes időmet és nem engedhetem, hogy a jegyeim leromoljanak. Viszont olyan vagyok, mintha a feladataim ólomsúlyát a fejem felett kellene tartanom. A kezeim már remegnek, a térdem megrogyott, mindenem percről percre erőtlenebb.

Egyébként a látszat ellenére bizonyos pillanataimban remekül vagyok. A barátaimmal remek a kapcsolatom, és jelenleg ez rengeteg támaszt nyújtanak. Végre nem érzem magamat végtelenül magányosnak. Talán csak szimplán magányosnak. De igazából nincs is elég szabadidőm rá, hogy más jellegű kapcsolatokra legyen időm, csak... vágyom a szeretetre. Egyszerűen szeretni akarok és szeretve lenni. Na, de ez csak kiegészítő információ, nem erről akartam írni. 

Orvosról orvosra járok, próbálok a végére járni az egészségügyi problémáimnak, de nagyon nehéz ezt egyeztetnem a mindennapjaimmal. Nem merek délelőtti időpontot kérni, mert nem akarok többet hiányozni az iskolából, így viszont rendszerint a napom még a szokásosnál is zsúfoltabb. Iskolából táncpróbára, táncpróbáról orvoshoz, orvostól edzésre, onnan pedig a tankönyvek hideg társaságába. Próbálom a mosolyomat a lehető legszélesebbre húzni, az orvosnál lazának tűnni, az edzésen magamhoz képest nyitott lenni. De a gyomrom egész nap görcsben van, a félelem elszorítja a torkomat. 

Nem tudok koncentrálni. Nézem a német szavakkal teli lapot, de nem bírok rendesen olvasni. Ülök a matek órán, de a számok összefolynak, a szemem pedig lecsukódik. Próbálok írni, de a szavak értelmetlen sokasággá válnak a képernyőn. Aztán egyszer csak nem bírom tovább és elszenderedem a laptopommal az ölemben. És képtelen vagyok felébredni. 

Valamit tennem kell ez ellen, mert a hétvégék sem elég hosszúak a regenerálódásra. Törődnöm kell magammal, nem szabadna félvállról venni a problémáimat. Nem is csak az egészségügyieket, sem pedig a lelkieket. Az önutálatba és a teljesítménykényszerbe szépen lassan tönkremegyek. De nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha elszúrnám a tanulmányaimat. Bár az sem megoldás, ha összeroppanok a nyomás miatt. Gyengeség, hogy ennyire nehezen viselem ezeket? Vagy inkább az az, hogy nem teszek semmit? Így vagy úgy, de rosszul csinálom, mert nem tudom, hol van az a megoldás, amivel nem veszítek el valamit.

Most, hogy az előző bejegyzésekben sikeresen bemutattam, mennyi jó dolgot hozott az életembe ez az egy hónap, kénytelen vagyok megemlíteni azt is, ami rossz irányba változott. Mert milyen lenne az életem negatívumok nélkül?

Azt mondják, nincs fény sötétség nélkül. A sötétséget már elég jól ismerem, így reméltem, hogy majd mikor kicsit jobbra fordulnak a dolgaim, teljes egészében megismerkedhetek a fénnyel. De lassan kénytelen leszek belátni, hogy a tökéletesség, amit maximalistaként keresek, nem létezik. Míg egy szinten sikerült rátalálnom a belső harmóniámra, egy részem jobban romokban van, mint valaha. 

Annak, hogy az egészségemen folt esett, rengeteg oka lehet. Sőt, tulajdonképpen a problémák már korábban is megvoltak, csupán elmélyültek a tünetek, illetve jobban szívemen kezdtem viselni a dolgot. A költözés miatt meg kellett ismernem a kimerültség egy teljesen új szintjét, és a stressz sem hagyott magamra. A tesómmal való állandó vitáim pedig gyanítom jobban megviselnek lelkileg, mint azt akár magamnak is be bírnám vallani. Tehát logikusan megmagyarázható az, hogy nem úszom meg anélkül, hogy valami valódi gond árnyékolja be a már-már jó képet. 

Nem tudom, mennyire érződik, hogy milyen nehéz beszélnem erről. Az egészségügyi problémáim soha nem kaptak helyet a bejegyzéseimben, de az utóbbi hónapban valamiért jóval többször fordult meg a fejemben az egész, aminek eredményeképp az önbecsülésem apró kis romjai is megremegtek. Rengeteg dolgom volt, egy idő után már jártányi erőm sem volt, így az egészséges életmód követése is eléggé megakadt, így minden apró felhúzó erőt elveszítettem. A dolog pedig napról napra egyre rosszabb lett.

Szóval a legnagyobb baj már nem is a bőrgyógyászati gondjaim komolyabbra forulása, vagy a kisebb nőgyógyászati kellemetlenség, hanem sokkal inkább az, hogy ennek köszönhetően elvesztettem az önbizalmamat. Próbálom újra megtalálni, de valahogy nem tudom, hol kezdhetném. A gond az, hogy ez a válság elhatalmasodott és könnyű szerrel kerített a hatalmába. 

Újra sminkelni kezdtem a hétköznapokban is, pontosabban alapozni, hogy könnyebb legyen legyőznöm a vágyat, hogy a házban maradjak. Mert a dolog odáig fajult, hogy egyszerűen nehezemre esik emberek közé menni, olyannyira szégyellem az arcbőrömet, és azt, hogy nem tartozom azok közé, akik kiemelkedően szépek, vagy legalább szép alakkal rendelkeznek. Tudom, hogy minél előbb le kell győznöm ezeket a mérgező gondolatokat, de nem tudom, mit tehetnék. A gond az, hogy már nem tartom őket hülyeségnek. Tudom, értelmetlen magamat hibáztatni, az önostorozás pedig nem megoldás. De az ésszerűbb pillanataimban is be kell látnom, hogy azok, amik olyannyira zavarnak a testemen, valóban csúnyák, és nem az "ugyan, mindenkinek ilyen" szinten. De hogy tudnék megbékélni magammal, ha ehhez el kell fogadnom, hogy nem csak tökéletlen, de hibás termék is vagyok?

Hosszú idő telt el, vagy ha hosszúnak nem is mondható, de az életemben olyannyira meghatározó volt, hogy hosszabbnak tűnt, mint amiről valaha beszámoltam nektek.

Annyi jelentéktelen dologról írtam már nektek. Fölösleges problémákról, hamis reményekről, bugyuta apróságokról. Szántam rájuk egy egész bejegyzést, szóval nem tartanám jó ötletnek, hogy a kimaradásom alatt történteket megkíséreljem összesűríteni egyetlen bejegyzésbe. Szóval azt hiszem, meg sem próbálom, inkább részekre szedem, mert rengeteg minden történt, amit szeretnék megosztani veletek. Nem időrendben fogok haladni, hanem az életem egyes részeit tervezem majd egy-egy bejegyzésben összedobni nektek. De aztán ki tudja, talán ebből is katyvasz lesz, nálam már nem lehet tudni.

Mindenekelőtt szeretném megköszönni mindenkinek, aki írt, jelezte, hogy vár vissza, szorít a költözéshez satöbbi. Nagyon jól esett, így el merem hinni, hogy azért van még értelme visszatérni a kis zugomba, nem csak a saját lelkemet könnyítem. Még nem volt időm mindenkinél behozni a lemaradásaimat, de rajta vagyok! Lehet reagálni még nem fogok, de ígérem, mindenkinél felveszem a fonalat, akiket eddig is olvastam. Ami azt illeti, szeretném egy kicsit megint felrázni az oldalt, és olyanná formálni, ami jobban illik ahhoz, aki lettem. Na, de ez már a jövő zenéje, hiszen valami bevezető szerűen terveztem nagy vonalakban összefoglalni a történteket.

Ez a hónap hozott jót és hozott rosszat, rengeteg káoszt, jó nagy mennyiségű stresszt és a legfontosabb: változást. Sokat. Bár ez azt hiszem, várható volt, tekintettel arra, hogy azt a házat hagytam el, ami mindig is az otthonomat jelentette. Az emberek, akikkel találkozom, mind arról kérdeznek, milyen érzés volt elhagyni azt a csodás helyet és lecserélni egy egyszerű panellakásra. Legszívesebben nevetnék rajtuk, ahogy rám meresztik kiskutya szemeiket, és arcukra kiül a sajnálat. Oh, mennyire nem ismernek engem! Egy csepp rálátásuk sincs a helyzetre. De maradok az udvariasság jól bevált keretei között és megpróbálom szavakba önteni, mennyire fantasztikus dolog is ez. Megnyugtatom őket, hogy ez a költözés sokkal több felüdülést hozott, mint amennyi bánatot, de hogy elégedettek legyenek, bevallom nekik, hogy valóban, kicsit furcsa még ez a helyzet.

Valójában még nem fogtam fel teljesen, de talán soha nem is fogom. Hihetetlen az, hogy tényleg pontot tettünk a mondat végére és túl vagyunk ezen az egészen. Összedobozoltunk, átpakoltunk, és már új helyen alszom, más buszra kell szállnom, hogy hazamenjek, más időben kelek, más hangokat hallok, mikor próbálok álomba merülni... Az egész nagyon új, nagyon más. De jó. Szükségem volt erre. Talán így tovább tudok lépni. Teljesen soha nem leszek ugyan túl rajta, de egy hatalmas lépést tettem most felé. Valóban egy új fejezetet nyitottam, és azt hiszem, ez tetszeni fog nekem.

Már pár napja szeretnék valami kis beszámolót pötyögni ide, mert valljuk be, van miről, csak sehogy sem jutottam oda.

Szóval megkezdődött az év, és mivel középiskolásként eléggé meghatározó szerepet tölt be az életemben, nem hagyhatom ki, hogy írjak róla egy kicsit, már csak azért is, hogy össze tudjam szedni a gondolatokat, amik csak úgy átfutnak az agyamon, ezzel pedig kicsit helyrerakom a káoszt.

Nem lesz egyszerű évem, bár erre gondolom mindenki rájöhetett volna, aki csak tudta, hogy ez lesz a tizenkettedik, azaz az utolsó évem az iskolapadban. Rengeteg minden vár rám, és az a helyzet, hogy nem is csak az érettségi. Nem csak a szalagavató, ballagás, satöbbi miatt kell magamat stresszelnem, magánéleti szempontból is sok változás közeleg, hiszen október elején költözünk el a házból, ahol felnőttem. Már bevallom, nagyon várom, de rengeteg feladat van még addig, amivel kapcsolatban nem igazán lépek egyről a kettőre. A stressz, amit már akár pániknak is nevezhetnénk, a napokban eléggé felerősödött, de betudom annak, hogy most valóban sok minden nyomja a vállamat, de ha minden igaz, egy hónap múlva már minden egyenesbe jön. Vagy legalább nagyjából. Szóval ennyi lenne most a negatívkodás.

Soha nem örültem még ennyire annak, hogy nyolcévfolyamosba járok. (Főleg, ha belegondolok, milyen kicsin múlott, hogy ezt a lehetőséget elszalasszam a bugyuta hetedikes beilleszkedni-vágyásomnak köszönhetően...) Mivel az ötödik tárgyamnak a németet szeretném választani, így semmilyen természetismerettudományos tárgyra nincsen szükségem, és olyan szerencsém van, hogy a töltelék tantárgyakat leszámítva, csak olyan tárgyaim vannak, amikből érettségizni is fogok, ráadásul azokból elég sok (konkrétan heti öt plusz egy törim, nyolc németem, négy plusz egy matekom és öt magyarom van, és tulajdonképpen már csak olyanokkal kell bajlódni, mint tesi, rajz, média és filozófia, szóval fel tudok majd készülni). Sok órám van így is, de ha hiszitek ha nem, két hét alatt összesen egy darab lyukas órám van, és ami még mindig egy hatalmas könnyebbség, órarend szerint heti háromszor járok csak a harmadik órától, bár ebből az egyik elúszott, mivel töriből és matekból volt lehetőség beiktatni egy-egy plusz órát. Általában ugyan háromig kell bent ülnöm, de viszonylag sokszor elég fél tízre odaérnem. Úgyhogy azért egész szerencsésnek mondhatom magam.

Egyébként a napjaim elég jól telnek. Mint minden évben, most is elhatároztam, hogy igazán bedobom magam tanulás szempontjából, de ezúttal szeretném be is tartani, mert hát... érettségi. Egyébként olyan érzésem van, hogy most sikerrel is járhatok, elég nagy motiváció van most bennem, és mindennapokban elég nagy helyet kapott a rendszer. Mintha megtaláltam volna a régóta vágyott napi rutin tökéletes harmóniáját. Remélem, sikerül legalább töredékét megtartani ennek a lendületnek, mert akkor nem kell aggódnom az évvégi megmérettetéstől.

És hogyan is telnek a végzős napjaim? Igazából meglepően jól. A mostanában növekvő szorongást leszámítva jól érzem magam, mivel azt mondhatom, az iskolai baráti kapcsolataim csak úgy virágoznak. És basszus, ezer éve nem volt még ilyen, de egyszerűen jól érzem magam közöttük, mert végre nem gondolom azt, hogy felesleges lennék! Most először képes vagyok elhinni, hogy szeretnek. Talán szépen lassan képes vagyok elengedni az idealista elképzeléseimet a barátságot illetően, és elfogadom azt, hogy az is lehet jó, ami nem tökéletes. 

Rengeteg minden fog még történni ebben az évben, és ezt már úgy is kimondhatom, hogy bármilyen reménykedés keltette kijelentést tennék, holott valóban olyan megérzésem van, hogy ez az év több szempontból is változást tartogat, mint amennyit jelenleg biztosra veszek. Nagyon nehéz év lesz, telis tele akadályokkal, választásokkal, gyökeres változásokkal, és bevallom, ehhez mérten vannak elvárásaim. De úgy érzem, képes leszek rá. Meg fogok tudni ugrani minden akadályt, és nem volt igazam, mikor három nappal ezelőtt az a gondolat pörgött a fejemben, hogy nem állok még készen erre. Most kezdődik el ez a teljesen új fejezet, én pedig nagyon kíváncsi vagyok, mi áll még benne.